Orion társa

21.

- Szóval, miről szerettél volna beszélni? - kérdeztem tétován.
A hotel tetején ültünk, lábainkat a szédítő mélységbe lógatva. Kellemesen simogatott az enyhe szellő. Kezemben egy whiskey-s poharat forgattam. Amikor felérünk, már itt várt minket bekészítve az ital és néhány furcsa, kenyeres-lazacos falatka. Kicsit úgy éreztem magam, mintha egy randin lennék. Paha nagyon előzékeny és udvarias volt. Egy szavam nem lehetett rá, mégis kissé kényelmetlen volt a dolog.
- Dohányzol? - nyúlt a kabátja zsebébe.
Felvontam a szemöldökömet.
- Én... Leszoktam... Amikor Orion kiválasztott - motyogtam.
Nem tűnhettem túl meggyőzőnek, mert felém nyújtotta a fém dobozkát, ami nagyon érdekes módon szivárvány színű volt. Pedig nem tűnt annak a felvonulós-buzinak...
- Egyből nem lehet baj...
Valójában, az este további részében elszívtam vagy fél dobozzal, de valahogyan logikusnak és egyszerűnek látszott. Ő nem tűnt nagy dohányosnak, biztosan nem fogyaszt többet napi 1-2 szálnál.
- Igazából bocsánatot akartam kérni a délutáni miatt. Nem akartalak megrémiszteni vagy ilyesmi - mondta lassan.
Őszintének tűnt. Keménynek, de egyenesnek. Nem láttam rajta a hazugság jeleit.
- Nem ijesztettél meg. Ne aggódj emiatt - feleltem a várost szemlélve.
Elmerengtem Helsinki csodálatos látképe felett. Annyira nyugodtnak és kedvesnek tűnt New Yorkhoz képest. Olyan más volt az egész. Két nap alatt eléggé hozzászoktam a laza, lassabb életvitelhez és nagyon is kényelmes volt számomra. A távolban elnéztem a kis szigeteket a tengeren, amin még mindig úszott az alig látható jéghártya.
- Biztosan szörnyetegnek hiszel...
Rákaptam a tekintetemet és inkább kortyoltam egyet az italomból. Amióta a király férje vagyok, nem is ittam alkoholt. Régen szinte nem telt el hétvége lerészegedés nélkül. Igazából tizenöt éves korom óta elég masszívan ittam. A Társ-mágia segített túllépni ezeket, mert azt szolgálta, hogy tökéletes legyek Orion számára. Ő pedig nem szerette, hogyha valakinek valami függőségek van. Gyengeségnek tartotta, hogy egy tárgy irányítja az emberek életét. Egyszer kifejtette, hogy ez számára azzal egyenlő, hogy eldobjuk magunktól a tiszta döntések lehetőségét. Valójában az eszméletlen mennyiségű szex is segített levezetni az elvonási tünetek okozta feszültséget.
- Nem. Ti démonok vagytok és néha tesztek olyan dolgokat, amik a halandók számára felfoghatatlanok. Ez hozzátok tartozik. A hatalmatok lehetővé teszi, hogy ítélkezzetek a saját törvényeitek szerint az emberek felett... Ez egyszerű...
- Egy nagy szart! Szerinted miért van így? Mert olyan kibaszott tökéletesek vagyunk? Akkor nem kellene az öregeknek még azt is behatárolniuk, amihez kurvára semmi közük.
Hangjában nem is enyhe neheztelést éreztem a vizsgálat miatt. Ezt az oldalát egyáltalán nem mutatta meg a nap folyamán. Inkább hűvös és kimért volt minden tekintetben.
- Nem vagytok tökéletesek, de öregebbek, mint az emberek...
Magam sem hittem el, hogy az öregek védelmére kelek. Hová fajul ez a világ?
Paha arcán egy félelmetes, kissé lenéző mosoly futott végig, majd nagyot szívott a cigijéből. Akkor vettem csak észre, hogy a kézfejét borító tetoválások valójában hegeket takarnak el, amik végighúzódtak felfelé az alkarján, ameddig láttam őket.
- Mi történt? - böktem a poharammal a keze felé.
Eltűnődve mérte végig az említett területet. Tudtam, hogy a fajtiszta démonok sebei nyomok nélkül gyógyulnak be, kivéve, hogyha sokáig megakadályozzák, esetleg túlságosan súlyos a sérülés.
- Folytatólagos háború, 1944... Szerintem megérted és elnézed nekem, miért nem kedvelem Natayla elvtársnőt.
Hangosan felnevettem a kifejezésen, hiszen amióta a Szovjetunió felbomlott, nyílt titok volt, hogy az orosz lányt nem a két szép szeméért választották meg a hazájában miniszterelnöknek, Putyin ellenében. Amióta Natalya betöltötte a huszadik életévét, a cári, majd a szovjet hadseregben szolgált, ahol éppen a Finnország elleni háborúk miatt szerzett hírnevet. Rossz nyelvek szerint, valóban elég baloldali volt.
- Találkoztatok? Mármint a harctéren? - kérdeztem kissé csodálkozva.
Délután utánanéztem: Paha 1917, a függetlenség kimondása óta uralkodik. Emiatt furcsa volt, hogy személyesen ott volt háborúban.
- Persze. Egy király dolga, hogy védje az országát. Én pedig azt tettem. Ezt pedig Natalya tökéletesen tudta... A béketárgyalások előtti napokban voltunk... Mindenki tudta, hogy veszíteni fogunk, de ő nem akart ennyivel megelégedni. Akkoriban jöttek divatba a lángszórók... Olyanok, mint amiket Sztálingrádnál használtak. Csodálatos fegyverek.
Látszott, hogy nehezére esik megnyílni. Minden tiszteletem az övé volt ezek után. Akkor tudatosult bennem, hogy egy igazi hős ül mellettem. Magam sem tudom miért, de óvatosan letettem párkányra a poharamat és ujjaim közé fogtam a heges kezét. Lassan forgattam körbe, mintha csak egy kincs lenne, amit végre megkaparintottam. A színes tinta jól elfedte a visszamaradt pírt, de bőr alatta még mindig egyenetlen dudorokkal volt tarkítva, mintha csak le akart volna olvadni egykor. Nyugodtan hagyta, hogy tapogassam a végtagját. Tapintása tűzforró volt, mintha lázas lenne.
- Megértem, miért gyűlölöd őt - motyogtam halkan.
Piros, fénylő ajkai ismét mosolyra húzódtak, ez azonban vidám volt és őszinte.
- Egyik barátom... Gyakorlatilag nincs is több barátom... Szóval, ő muszlim... Mindig azt mondja, hogy gyűlölni valakit annyi, mintha saját magadat gyűlölnéd. Egyébként is, nekem van valamim, amit Natalya sosem mondhat majd el magáról... - vont vállat.
Felnéztem rá kérdőn.
- Harcoltam Hitler ellen, miközben ő Moszkvában nyalogatta a sebeit az inkompetens hadosztálya miatt.
Ismét fel kellett nevetnek. Annyira hihetetlennek tűnt, hogy az a két démon egy hetven évvel ezelőtti dolog miatt utálkozik még mindig, miközben csak a véletlen hozta úgy, hogy az ellentétes oldalon harcoltak. Teljesen agyrémnek látszott nekem, a magam harminchárom évével.
- Gyönyörűek a szemeid, hogyha nevetsz - mondta alig hallhatóan.
Mosolyom azonnal lelohadt. Komolyan pillantottam rá és úgy húzódtam el a kezétől, mintha megégetett volna.
- A király kivégezne, ha ezt hallotta volna... - összegeztem,
- De te nem fogod neki megmondani. Egyébként sincs ebben semmi rossz. Nem jössz be. Ne érts félre, jóképű vagy meg minden, de túl férfias vagy nekem... - vont vállat.
Lehúzta a poharában lévő aranyló folyadékot, majd töltött mindkettőnknek.
- ...ellenben Orionnal. Nos, ő... érted... - kacsintott rám.
Addigra már dolgozni kezdett bennem az alkohol, amit elfogyasztottam. Éreztem, hogy viccel. Játékosan meglöktem a vállánál, talán a kelleténél jobban is. Elvesztette az egyensúlyát és már nem tudtam utána kapni. Karjait még felém nyújtotta, miközben lezuhant a szürkületi feketeségbe alattam.