Orion társa

10.

- Jó reggelt világ! - húzta el a függönyöket széles mozdulattal és kinézett az ablakon - De csúnya vagy... Voltál már jobban is, igaz?
Annyira utáltam, amikor Orion magában beszélt. Olyan volt, mint egy holdkóros és bizarrá tette mindenki számára, akik nem ismerték. Ugyanakkor az ilyen kis hibái tették széppé számomra. A nőies alakja, az mellkasán lévő apró szőrszálak, a szerinte borzasztóan görbe lábai tették tökéletessé. Ahogyan az apró tikkjei is, mint az, hogy sosem hord fehéret, hogy mindig elolvassa a romantikus regények végét és bele sem kezd, hogyha nem happy end, hogy rámosolyog a babakocsikban ülő gyerekekre az utcán menet és őszinte imádattal szereti a harckocsikat.
- Nyuszi, gyere vissza... - nyöszörögtem, kinyújtva felé a kezemet.
Elmosolyodva sétált felém a reggeli napfényben. Gyönyörű volt egy szál fekete alsóban. Megállt az ágy mellett és csípőre tette a kezét. Ilyenkor egy igazi pukkancsra hasonlított. A hasamon csúszva, odakúsztam hozzá és magamhoz öleltem a derakánál, mire felkuncogott és a hajamba túrt. Felsóhajtott, amikor elkezdtem a hasát csókolgatni, végighaladva a csípőjén.
- Ne... ne kezd... - ellenkezett nehezen.
- Csak kicsit. Hogyha szeretsz, visszabújsz mellém - mondtam a reggeli érdes, beindult hangomon.
- Megzsarolod a királyodat?
- Csak, ha hagyod - nevettem fel, lerántva magam mellé.
Boldog voltam. Úgy igazán.

- Rendben, életem. Hogyha ennyire akarod, akkor áruld el, miért olyan fontos, hogy egy ilyen ocsmány nevet adj a gyerekünknek? Úgy érzem, jogom van tudni azon után, hogy a vizsgálat miatt lemondtuk a kanadai utat. Az utolsó pillanatban... Megint - nézett rám Orion azokkal a hatalmas, kék szemeivel.
Vállat vontam és inkább az útra figyeltem. Igyekeztem minden szabályt betartani, hiszen az autóm jól felismerhető volt még ebben a hatalmas városban is. Semmi kedvem nem volt az újságok címlapján viszont látni magam, amint átmegyek egy piroson.
- Naa... Daniel. Biztosan van valami oka. Nem véletlenül jut eszébe az embernek egy olyan elbaszott név, mint a Damian - unszolt tovább.
Amikor megálltunk egy lámpánál, komolyan tekintettem rá, amitől leolvadt az ellenállhatatlan mosoly az ajkairól.
- Úgy hívták a szomszédunkban lakó idős bácsit, aki mindig befogadott, ha anyám túl részeg volt, hogy gondoskodjon rólam. Soha senki nem volt hozzám olyan jó gyerekkoromban.
Arcán egy pillanatig a döbbenet futott át, majd a szánalom vette át a helyét. Ezért utáltam bárkinek is beszélni erről. Gyűlöltem látni másokon ezt az érzést.
- Rendben. Akkor marad a Damian - összegezte nyugodt hangon, kipillantva az ablakon - Én ragaszkodom a Freyja-hoz.
- És miért?
- Mert úrnőt jelent. Erős és rendíthetetlen jellem.
Mikor elindultunk, ismét hallgatás következett.
- Ugye tudod, hogy egy akkorka bébiről beszélsz, mint a te pici öklöd?
Felnevetett.
- De nem annak a kisgyereknek választunk nevet, hanem a jövőbeli Örökösnek. Felnőttként sokkal többet fog vele élni, mint gyerekként.
Leparkoltunk az Anne's előtt és kikapcsolva a biztonsági övemet, magamhoz vettem a képeket és a leleteket tartalmazó mappát a pohártartó mellől.
Orionra mosolyogtam, akinek arcán ábrándos felhők úsztak át.
- Nagyon boldoggá teszel engem, Daniel. Komolyan - lehelte, egészen közel hajolva az ajkaimhoz.
- Nyuszi, ez kölcsönös. Tudod jól. Fél év múlva egy család leszünk. El tudod képzelni? - kérdeztem, a szemeibe nézve.
- Igen. Carl elköltözik - jelentette ki, majd mintha semmi sem történt volna, kiszállt az autóból.
Döbbenten bámultam utána. Olyan volt, mintha rám borított volna egy vödörnyi jeges vizet.
- Micsoda? Dehogy fog elköltözni - rántottam fel az ajtót.
Sebesen átvágtam utána a kis utcán. Kék köpenye lágyan repült utána. Fényes, fekete haján megcsillantak a kora tavaszi napfény erőtlen sugarai.
- Reggel mondta, hogy el szeretne. El tudod képzelni milyen érzés lesz neki, hogyha megszületik a kicsi - pillantott rám féloldalasan.
Hirtelen megálltam. A öreg sosem mondta nekem, hogy rosszul esne neki a baba jelenléte. Bár, jobban belegondolva, sosem adtam neki esélyt arra, hogy ezt kifejezze.
- Én... Úgy gondoltam, hogy majd meg leszünk. Hiszen Médeát imádja.
Orion lágy tekintettel rám nézett és pici, jéghideg kezét az arcomra tette. Érintése kiűzte a háborgó gondolatokat a fejemből.
- Szerelmem, Carl harminc évig volt a Társam. Huszonöt évet nekem áldozott az életéből még azután is, hogy tudtuk, nem ő az Igazi. Képzeld magad a helyébe. Imádtuk egymást. Tudom, hogy fontos neked, de nem kínozhatod őt ezzel.
Egyre inkább kezdett eluralkodni felettem a pánik. Magam sem tudom miért, de könnyek szöktek a szemembe.
- De hogyha megkérnénk... hogyha megbeszélnénk. Akkor maradna. Nem kellene látnia a babát... De szükségem van a tanácsaira... Szükségem van rá...
Tudom, túl érzelgős lettem az utóbbi időben. Lehet, hogy a gyerek vagy a frontok teszik. Gyengéden magához ölelt, én pedig a reszketve bújtam a nyakához, beszívva a hűvös, megnyugtató illatát. A hátamat simogatta, miközben mélyeket lélegzett, amiket én is követtem akaratlanul.
- Semmi baj. Nyugodj meg. Majd megbeszélitek mindezt, rendben? Azért nem akarta ezt neked mondani, mert félt, hogy így reagálsz. Tudta, hogy ez lesz. De miért? - motyogta a vállamba.
Nehézkesen fújtam ki a levegőt. Mielőtt válaszolhattam volna, arra lettem figyelmes, hogy valaki ütemesen húzogatja a szövetkabátom szárát. Villámgyorsan bontakoztam ki Orion öleléséből és néztem le a mellettünk álló, maximum hétéves kislányra. Barna haját két aranyos copfba fogva hordta, mogyoró színű szemeiben a vidámság szikrája pattogott. Megbűvölve meredt hol rám, hol a királyra.
- Szia - köszönt neki az uralkodó, mire a támadónk tapsikolva ugrándozott körbe minket, aminek hatására úgy forogtunk a tengelyünk körül, mint két idióta.
- Tényleg ti vagytok azok? Atya ég! Atya ég! - sikoltozta - Tényleg ti vagytok a királyi pár?
Akaratlanul is mosoly terült el az arcomon a lelkesedése láttán. Addigra már megszoktam a rajongókat és az érdeklődőket, de viszonylag kevés ilyen fiatal kishölgyet izgat fel ennyire a személyünk.
- Igen, kedvesem. De hol az anyukád? - kérdezte Orion kissé aggódva és lehajolt, hogy a kislánnyal egy magasságba kerüljön.
- Izéket dob az izébe. Atya ég! Mindent tudok rólatok. Annyira örülök, hogy találkoztunk. Nem hiszem el. Az iskolában senki nem fogja elhinni - hadarta - Egyébként Caroline vagyok, Caroline Williams...
- Izét dobál az izébe? - vonta össze a férjem az szemöldökét.
Halkan felnevettem.
- Aprót a parkolóórába - segítettem neki - Megkeresem.
Még több méter távolságból is hallottam, ahogy Caroline csicsereg, az uralkodó pedig minden bizonnyal nagyokat hallgatott a bepörgött kis apróságot csodálva. Az el pasói látogatásunkkor rájöttem, hogy imádja a gyerekeket. Akkor is remekül kijött a menekülttábor kis lakóival. Elbűvölő volt. Akkor bizonyosodtam meg róla először, hogy Orion Froid bizony csodálatos apuka lesz.
A sarkon álló kis szerkezetnél meg is találtam Caroline-t nagyobb kiadásban. Le sem tagadhatta volna a lányát.
- Öhm... Ne haragudjon. Ön Mrs. Williams? - köhintettem egyet mellette, mire rám sem nézett, miközben próbált egy fémpénzt betuszkolni a kis nyíláson.
- Ms. Williams. Annyira elképzelhetetlen dolog, hogy 2019-ben valaki hajadon, bazd meg? - dörrent fel, mire ismét megköszörültem a torkon.
Ekkor hirtelen rám nézett és arcára mélységes döbbenet ült ki. A szája elé kapta a kezét, amin valóban nem volt karikagyűrű.
- Atya ég, fenség. Bocsánatot kérek. Kérem... bocsásson meg. Annyira illetlen voltam - hajtott fejet.
Igyekeztem a legkedvesebb mosolyomat előszedni, majd nyugodtan az automatához léptem és egy mozdulattal kifizettem a telefonom segítségével a parkolójegyet.
- Nem mindig fogad el készpénzt. Ritkán ürítik. Jobban kellene vigyáznia Caroline-ra - néztem rá kissé megrovóan.
Elpillantott egy kék Prius felé, majd a homlokára csapott. Megviseltnek és fáradtnak tűnt, mint minden egyedülálló anyuka, aki egy ilyen energia bombával van megáldva.
- Ugye nem csinált semmi illetlent? Ne haragudjon, fenség... Én csak... - mentegetőzött, de leintettem.
- Ugyan. Bájos kislány. De azzal az intenzitással, amivel odarohant hozzánk, simán beszaladhatott volna egy autó alá.
Caroline és Orion hamarosan befutottak. Készítettünk pár képet és beszélgettünk vagy fél óráig. Közben végig Carl járt a fejemben. Egyszerűen képtelen lettem volna elengedni. Rettegés fogott el, ahányszor csak rá gondoltam. Az öreg olyan volt nekem, mint egy családtag. Olyan dolgokat osztottam meg vele, amiket még a férjem sem tudott rólam soha. Jobban szerettem, mint bármelyik családtagomat, bár ez nem csoda.
- Aranyom, minden oké? Ugye nem tol megint valami otromba dolgot? - kérdezte Annie, meglóbálva előttem kékre lakkozott körmeit.
Hirtelen rá fókuszáltam, majd a megcsócsált burgeremre. Régóta nem szólalhattam meg, hogyha észrevette. Feltűnően jól kijöttek Orionnal. Mondhatni barátok lettek és a nőn keresztül a király rengeteg problémáról szerzett tudomást a város meleg-közösségét érintően, amiről nincs szó a szakértői csoportokban.
- Dehogy is. Leálltam, emlékszel? - húztam össze a szemeimet.
Harsány nevetést kaptam válaszul. Hogyha Carl volt az apám, akkor őt nevezném annak az anyának, akit valóban érdemeltem volna. Végtelenül irigyeltem Anne fiát, Mike-ot, aki a szeme fénye volt.
- Hoztunk neked másolatot a felvételekről - váltott témát a király.
A tulajdonosnő már a második randinkon elmesélte neki annak a szörnyű hétvégének a történetét, ami után soha nem nyúltam többé drogokhoz. Szerintem a babakori képeimet is megmutatta volna neki, hogyha lennének.
Amikor meglátta az elmosódott, furcsa pacákat, amiről én marhára nem tudtam először, hogy melyik a gyerekünk része, látszott, hogy jobban meghatotta, mint számítottam rá. Sírt és megölelgetett minket. Valójában Orion ragaszkodott ahhoz, hogy hozzá vezessen az ultrahangról az első utunk. Ezt érezte helyesnek, én pedig inkább ráhagytam, mivel éppen eléggé kiakadt a Damian névre. Ezek után pedig végképp fogok hozzá ragaszkodni. Alig vártam, hogy haza érjünk végre és beszélhessek Carllal. Emiatt pedig nem tudtam felhőtlenül örülni Anne vidámságának.
Felkaptam az asztalról a telefonomat és kivonultam az étterem elé. Hosszú percekig csak bámultam a sötét képernyőt. Magam sem tudtam, mit csináljak. Nem akartam lerohanni őt, de tisztázni akartam a dolgot. Hosszú csengés után sem vette fel, ami egyáltalán nem volt jellemző rá. Háromszor hívtam, ami pedig rám nem jellemző. Végül Harry-t próbáltam, de nála is hasztalan volt, ami kezdett aggasztani, mivel a kölyök tizenkilenc éves és folyamatosan a mobilján lóg. Philippe és William szintén nem voltak elérhetőek. Megpróbáltam belépni a kastély biztonsági rendszerébe, hogy megnézzem őket a kamerákon, de minden teljesen sötét volt.
- Orion, indulunk - léptem be a helyiségbe.
A férjem látta az arcomon, hogy baj van.
- Aranyom, minden rendben? - kérdezte Anne aggódva.
- Persze, a szombati vacsora áll nálunk. Mennünk kell - pattant fel a király és cuppanós puszit nyomott a nő arcára - További szép napot.
Megfogta a karomat és meg sem álltunk a kocsiig, ahol maga felé fordított és a szemembe nézett.
- Senkit nem értem el otthon. A rendszer nem működik és Will sem vette fel. Nagyon rossz érzésem van.
Remegtek a kezeim, amit biztosan érzett ő is.
- Szállj be. Én vezetek - mondta végül.
Útközben megbizonyosodtunk arról, hogy Benjamin szintén elérhetetlen.
- A kurva picsába - csapta a műszerfalhoz Orion a mobilját - Ezt nem hiszem el.
Nyeltem egy nagyot.
- Ny-Nyuszi... Ne akadj ki, de azt hiszem, tudom ki f-folyik itt... - dadogtam lesütött szemekkel.
Úgy nézett rám, mint egy véres rongydarabra. Szemeiben nyoma sem volt az én imádnivaló kedvesemnek. Egy királyt láttam benne, akit elárultak. Egy férjet akit becsaptak. Egy démont, aki fel fogja perzselni maga körül a világot és elpusztít engem is.
- Tudom. Már vártam rá. Mikor akartad elmondani? - kérdezte hidegen.