Orion társa

17.

Dőlt betűk - latin szöveg

Laposakat pislogtam, miközben próbáltam nyitvatartani a szemeimet, hogy a film végét még össze tudjam rakni. Valamiért mindig volt valami érthetetlen sietség számomra Guy Ritchie filmjeiben, ami nehézkessé tette a megértésüket. Ezt még meg kell szorozni vagy tízzel a Snatch esetében, ami Orion kedvence volt. Már harmadszorra láttuk együtt, de először éreztem úgy, hogy valóban megértettem. Sorsot húztunk és csak a szerencsétlenségem tehet arról, hogy nem az új Xavier Dolan-filmet néztünk.
Ő már vagy fél órája szuszogott a mellkasomon, karjaival és lábaival átölelvel mint egy kismajom. Aranyosan elnyíltak egymástól a cseresznyepiros ajkai, amik ellenállhatatlanul csillogtak. Ujjaim már hosszú percek óta játszottak a hullámos, fénylő tincseivel. Talán emiatt aludt el. Jó volt újra magam mellett tudni, de nem tudott megnyugtatni.
Körbe pillantottam a sötét helyiségben. Félelem lassan kúszott fel a torkomba, lebénítva minden tagomat. Sosem féltem éjszaka, de abban a pillanatban a pánik a hatalmába kerített. Úgy éreztem, hogy menekülnöm kell. Szemeim előtt folyamatosan Marcus kilyuggatott teste lebegett, azokkal a furcsa firkákkal a szeme előtt. Rettegés fogott el.
Óvatosan lefejtettem magamról Orion testét és helyettem, a karjai közé adtam a párnámat, amit nyöszörögve magához ölelt és a másik oldalára fordult.
Néma léptekkel hagytam el a hatalmas lakosztályunkat, amit lassan az otthonomnak tudtam már mondani. Meglepően kihalt és sötét volt minden, pedig elvileg voltak éjszakai fények.
Szédelegtem a fáradtságtól.
A folyosó egyik vége felé indultam, ahol a beszűrődő holdsugarak miatt kicsivel világosabb volt. Nem tudom, mikor kezdtem el futni, mintha üldözne valaki. Hangokat hallottam a hátam mögül, mintha követnének.
Átvágtam az emeleti nappalin és lefelé vettem az irányt sebesen. Kerestem egy helyet, ahol biztonságban leszek.
Végül az előcsarnok egyik kabát tárolójában leltek menedékre, kezemben az ezüst levélbontóval, amivel Orion a reggeli postáját szokta kinyitni még étkezés előtt. Mindig ugyanarra a kis asztalra tette vissza. Hogyha nálam volt, akkor szerencsére már senki nem használhatta fel fegyverként ellenem.
Léptek zaja verte fel a csendességet, amitől csak még mélyebbre süppedtem a téli ruhák között. Nagyon meleg és sötét volt odabent. Rettegtem. Úgy éreztem, mintha a csontjaim is remegnének a félelemtől. Alig mertem lélegezni is, nehogy valaki meghallja. Fejemben közben Smile és Marcus jártak. A sötét, kisatírozott szemük és a vérző sebeik. Az a lassú, földöntúli dallam, ami az őrületbe kergetett. Ott volt minden álmomban és néha az ébrenlét alatt is. Borzalmasabb volt, mint bármi, amit addig tapasztaltam. Nem vettem észre, mikor kezdtem el rágni az öklömet, majd végig a karomat, de biztosan a lélegzetem elfojtása miatt tettem. Éreztem a vér ízét a számban, azonban a fájdalmat nem.
Nem tudtam, mennyi ideig bujkáltam a sötétben, amikor koppanó léptekre lettem figyelmes, miközben elgémberedett a lábam. Jobbommal marokra fogtam a hegyes levélbontót. Tudtam, hogy meg kell védenem magam, különben Marcus meg fog ölni. Támadnom kellett.

- Kisfiam, most fel kell hívnom valakit, rendben? Világos van, látod? Nem félsz, ameddig kimegyek telefonálni, igaz? Felhangosítom a tévét is, rendben? Itt leszek a fürdőben, oké? Nem lesz baj. Látni fogod az alakomat az üvegen át. Hogyha bármit látsz vagy hallasz, azonnal itt vagyok. Fogd szépen meg a párnát - simogatta meg Carl sokadsz a hajamat, amikor végre elengedtem a kezét.
Összekuporodtam a bőr fotelében, aminek megnyugtató illata volt. Magamhoz öleltem a kispárnát és egy pillanatra belefúrtam a fejem. Aztán riadtan kémleltem körbe a fényárban úszó lakosztályban. A nappaliban ültetett le, ahonnan rálátni a tejüveggel elválasztott mellékhelyiségre. Valóban az ajtó előtt maradt, hogy lássam, de valami furcsa nyelven beszélt. Nem értettem. Vértől csöpögő ujjaimat belekentem az átizzadt pólómba, mert nagyon zavart. Elkezdett fájni az összeharapdált karom.
Carl hamarosan visszajött, de a kezemből kicsavart fegyverem már nem volt nála. Letérdelt elém, hogy a szemembe nézhessen. Megnyugtató volt kicsit a közelsége.
- Ugye, hogy nem volt olyan szörnyű? Nem jöttek vissza? - kérdezte, megfogva az ép csuklómat.
A fejemmel nemet biccentettem. Eltűnődve néztem az alkarját díszítő tetoválást. Egy kis háromszög volt, a közepén egy C-vel.
- Emlékszel erre? Látod? Neked is van. Együtt csináltattuk a születésnapodon, mert Philippe azt mondta, hogy gyáva vagy a közös tetkóhoz. Neki is van. Emlékszel, kisfiam?
Ismét ráztam a fejem. Láttam, hogy az én bőrömet is hasonló díszíti a monogramommal, de nem tudtam volna megmondani, miért került oda. Lassan, remegő tagokkal kortyoltam egyet a pohár vízből, amikor a számhoz emelte. Úsztam a verejtékben és nem tudtam megszólalni. Mintha egy áthatolhatatlan, szürke fal választott volna el mindentől.