Orion társa

14.

Ameddig nincsen igazán egyedül az ember, addig nagyon vonzónak tűnik, hogy mindenki hagyja békén. Úgy érzi, vonzó lehet, hogy egy rövidebb-hosszabb időre mindenki békén hagyja és senki se szóljon hozzá.
Az ilyen emberek még sosem voltak igazán egyedül. Amikor hallod a saját gondolataid gondolatait. Minden egyes igazi magányban töltött perc olyan, mintha az agysejtjeid borzalmas viszonyban lennének egymással és minél távolabb akarnának lenni a másiktól. A belső zsongás ellenére, kívül nem tudsz semmit sem csinálni egy idő után magaddal. Kínszenvedés minden pillanat.
- Dan, ebéd!
Eddy hangjára úgy rezzentem össze, mint egy rémül őzgida. Magam sem tudom, miért.
Sóhajtottam egyet és kikapcsolatam a televíziót, amin valami érthetetlen műsor ment, természetesen oroszul. Egy darab kukkot sem értettem belőle, de erre hivatkozva távol tudtam maradni a rendszerint a nappaliban tanyázó bandától. Nem maradt más elfoglaltságom, mint bámulni ki a fejemből. Mintha halálra váltam volna, lassú léptekkel vágtam át a kis lakáson. Emma még mindig kiütve feküdt a kanapén. Eszembe jutott, hogy valószínűleg kómában tartják, mert egyáltalán nem mozdult meg a napok alatt.
Legnagyobb csodálkozásomra, Marcus és Smile sehol sem voltak.
- Ed... Hol vannak a többiek? - tudakoltam, belépve az apró konyhában.
Az óriás már megterített az asztalon. Fura módon mindig ragaszkodott ahhoz, hogy elülve együnk, egy asztalnál, amikor csak lehetett. Aznap a specialitása, rozmaringos borda volt a menü. Kicsit furcsán mértem végig a babakék kötényében, mire csak szórakozottan megvakarta a tarkóját.
- Boltba mentek.
Szó nélkül helyet foglaltam. Eddy nem volt az a beszédes fajta. Valójában csak a legszükségesebb esetekben elegyedett csak csevegésbe, amik valójában nem is csevegések voltak, hiszen mindig szigorúan egy tárgyra korlátozódtak.
Csendesen fogyasztottam az adagomat, amikor észrevettem, hogy eltűnődve bámul engem. Próbáltam nem figyelni, de esélytelen volt. Utáltam, ha néznek evés közben.
- Öhm... Valami baj van? - kérdeztem kissé megszeppenve.
Hirtelen megrázta a fejét.
- Nem... Semmi... Lényegtelen - motyogta és felnyársalt egy kis szelet burgonyát a villájával.
A csapatban mindig ő volt szakács. Valamiért ráragadt ez a szerep, ahogyan Smile-ra a szemét kivitele és a portörlés. Én csináltam a takarítás többi részét és a mosást. Marcus csak néha nagy kegyesen elmosogatott.
- Nem úgy tűnik.
Látszott rajta, hogy nagyon feszült. Megfeszültek az izmai az ujjatlan pólója alatt.
- Honnan tudtad, hogy az a... démon az Igazi? Hogyan választott ki? - bökte ki végül.
Nyeltem egyet.
- Csak... Éreztük. Először csak ő... aztán én is. Miért kérdezed? - vontam össze a szemöldökömet.
Vett egy mély levegőt.
- De mit éreztél? - kérdezte egyre idegesebben.
Hangja elmélyült, mintha dühös lenne, de kiéreztem belőle az elkeseredettséget. Olyan volt. mint egy nemes vad, akit sarokba szorítottak a vadászok. Szemeivel a sótartót kezdte fixírozni.
- Ezt nehéz megfogalmazni. Csak furcsa volt. Nem olyan, mintha szerelembe esnél. Ez több...
Sebesen jártak a gondolataim, miért is faggathat ilyesmiről, amikor rendszerint nem szoktunk Orion melletti életemről beszélni. Ez olyan téma volt, ami sötét középkorként lengett a fejünk felett. Nem akartunk rágondolni, de folyamatosan visszatért.
Miért akarja tudni? - gondoltam még mindig az arcát fürkészve.
- Eddy, mit érzel? - suttogtam, mintha bárki meghallaná.
Eszembe jutott, ahogyan óvatosan leült Emma lábához, ahogyan takarót terített rá vagy egy vizes szivaccsal körültekintően és meglepően szemérmesen mosta meg a nő arcát és karjait. Más testrészéhez sosem ért hozzá.
- Hidegséget... De ez nem olyan rossz... Csak érdekes. Belőle árad, már leteszteltem.
Kikerekedtek a szemeim. Sosem meséltem senkinek Carlon kívül erről. Nem tudhatta, hogy velem is ez volt.
- Beleborzong minden tagod, de vonz magához - mondtam halkan.
Bólintott egy halványat. Hosszú percekig bámultam némán, ő pedig az asztalt.
- Ha ránk talál, meg fog ölni minket, igaz? - kérdezte végül.
Hirtelen rám nézett. Tekintetében az a szomorkás csillogás mélyebb volt, mint valaha.
- Ebben biztos lehetsz - felelte, elszorult torokkal - De...
- Megjöttünk parasztok! - hallatszott a nappaliból.
Smile-nak megvolt az a csodálatos tulajdonsága, hogy mindig a leglényegesebb pillanatokba tudott belerondítani. Számtalanszor nyitott már ránk szex közben, ami miatt egy időben elgondolkoztam, hogy nem lehet véletlen, aztán szaporodni kezdtek azok az esetek, amikor fontos beszélgetésekbe, vagy a pihenés közepébe gyalogolt bele, így elvetettem a szándékosságot.
- Jó étvágyat, hercegem - ölelte át a vállamat Marcus.
Lehelete a nyakamat simogatta, miközben hideg kezei végigcsúsztak a mellkasomon. A hányinger kerülgetett hirtelen.
- Már végeztem. Éhes vagy? - pillantottam fel rá.
Eddy tapintatosan felkapta a tányérját és inkább kivonult a helyiségből. Mindig ezt csinálta, amikor túl intim helyzetbe kerültünk előtte. Borzasztóan utáltam ezért, hiszen minden sejtem tiltakozott az ellen, hogy kettesben legyek az énekessel.
Nyugodt mozdulattal az ölembe ült lovaglóülésben, szemben velem. Arca csak néhány centire volt az enyémtől.
- Igen, de ez nem múlik el a kajától... - mosolyodott el perverzül.
Az utóbbi egy napban több, mint megterhelő volt számomra az engedelmes túsz szerepét játszani. Marcusban annyi szexuális energia összpontosult, mint egy tiniben és én egyre nehezebben tudtam kitérni előle. Tudtam, hogy hamarosan produkálnom kell valamit, mert már így is magamra vontam a figyelmét. Egyre gyakrabban ingerült velem szemben és olyan hangot üt meg párszor, amit még sosem.
- Hol voltatok? - váltottam témát, lustán simogatva a derekát, míg ő a hajammal babrált.
Elfintorodott.
- Vettünk pár dolgot csak, meg béreltünk másik autót. Ezek a ruszkik kurvára nem tudnak vezetni.
- Csak más nép... Engedd el.
Láthatóan kurvára nem érdekelte, hogy én beszélgetni szeretnék vele. Mosolyogva a nyakamhoz hajolt és először lágy csókot lehelt rá, majd finoman megharapta, ami halk nyögést váltott ki belőlem. Éreztem, hogy agyamra lassan valamilyen fehér köd ereszkedik, mert hát én is férfiből vagyok. Nyelve lassan felvándorolt az állkapcsomig. Engedelmes arccal felnézett rám. Csokoládé szemeiben vad táncot jártak a vágy szikrái.
Hirtelen a csontomig hatoló, bizsergető hűvösség csapott meg, mire összerezzentem és minden szőrszálam az égnek állt. Megfeszültek az izmaim. A nappaliból hangos csattanás hallatszott, majd egy velőtrázó ordítás, ami túl vékony volt ahhoz, hogy a dobosé legyen. Túl vékony volt ahhoz, hogy ne egy halálsikoly legyen.
Marcus azonnal felpattant rólam, de nem indult meg kifelé. Felrántott magának háttal és hosszú karjával átfogta a mellkasomat.
Ő már kapcsolt, amikor én még nem.
Ebben a pillanatban megjelent a kicsiny konyha ajtajában Emma. Ugyanazt a szerelést viselte, mint mindig. A pólója nyaka és az egész arca vértől volt csatakos, ami a szájáról csöpögött le. Az nem az ő vére volt. Még sosem láttam démont emberből táplálkozni. Orion mindig kulturáltan, pohárból oldotta meg, de elmesélte egyszer, hogy ennek van egy ennél sokkal bestiálisabb módja, ami miatt megszületett az a rengeteg vámpírtörténet a világ különböző pontjain. Egy démon sosem hagyja életben a vacsoráját ilyen esetekben. A nő arca el volt változva, fekete erek hálózták be. A szeme is megváltozott és a jól manikűrözött körmei helyét is hatalmas, borotvaéles karmok vették át, amik képesek voltak egy életerős embert kibelezni egyetlen pillanat alatt.
Valami hideget éreztem meg a nyakamnál. Le sem kellett néznem, hogy tudjam, Marcus kipattintható kése az. Tőlem kapta a tizedik évfordulónkra. Egyesek szerint rosszat szül, hogyha fegyvert ajándékozunk. Lehet benne valami. Ha a veszekedést nem is garantálja, de azt biztosan elősegíti, hogy a szerelmed egyszer rád fogja és élő pajzsként használjon fel vele egy démonnal szemben.
- Ha bántani próbálod, rosszabb lesz a sorsod, Marcus Anthony - szólalt meg Emma nyugodt arccal.
Félelmetes volt ilyenkor a hangjuk. Úgy kell elképzelni, mint a horrorfilmekben az a parás szólamot, amin a megszállt emberek szoktak megszólalni.
- Hogyha elengeded, csak nekem fog adni téged. De ha egy haja szála is meggörbül, a büntetésed rosszabb lesz a halálnál - döntötte egy kicsit oldalra a fejét, amitől csak még rémisztőbb lett.
Marcus keze kicsit megremegett, majd közelebb nyomta a torkomhoz a pengét. Apró, ám annál fájdalmasabb kis vágást ejtett rajta. Érzetem, hogy a hűvösség miatt nem esem pánikba. Megnyugtató volt és körülölelt, akár egy védelmet nyújtó takaró. Szinte éreztem Orion érintését az arcomon. Valamiért abban a pillanatban tudtam, hogy meg fog védeni.
A konyha másik, a szomszéd lakás felőli oldaláról két hatalmas puffanás hallatszott, majd egy robbanás rázta meg az épületet. Por lepett be mindent és az orromig sem láttam. Éles fájdalom hasított a nyakamba. Mikor odakaptam, pillanatok alatt beborította a kezemet a vérem. Valami furcsa, ösztönszerű mozdulattal hátrébb löktem magamtól Marcust, hogy ne tudja végigvágni a torkomat. A fülemben visszhangzott a saját ordításom és puskaropogás vérfagyasztó szimfóniája.
Minden egyszerre lett elmosódott és homályos.
Foltok és fények kezdtek szabálytalanul ugrálni a szemem előtt.
Éreztem, hogy két erős kar elkap, amikor elestem volna. Hideg érintés nyúlt a sebem felé és húzta ki belőle a kést. Csak a kínra tudtam koncentrálni és a saját szívem egyenletlen, rohamos gyengülésére, aminek minden dobbanása mintha a tarkómat ütötte volna. Légzésem egyre szaporább lett, de mintha az oxigén nem jutott volna el hozzám.
Először minden elsötétült, majd mielőtt magával rántott volna a végtelen semmi, még hallottam Orion rémült hangját. Addig sosem engedte meg magának ezt a viselkedést a jelenlétemben, de akkor határozottan annak tűnt. A nevemet ismételgette folyamatosan. Semmi mást. Hallatszott, hogy sír. Nem tudom honnan, de tudtam. Megnézni azonban már képtelen voltam.