Orion társa

16.

Egy sötét szobában voltam. Az ujjamig sem láttam, amiknek körmeit belemélyesztettem a jéghideg kőpadlóba. Rettegés kerített hatalmába. Tizenöt éve nem éreztem ilyet, mióta megszöktem otthonról. Illetve arról a kuplerájból, amit az otthonomnak hívtam addig. Szinte éreztem az alkohol és a kipárolgott emberi testnedvek csípős szagát, ami befészkeli magát az ember orrába, az agyába és hosszú ideig nem hajlandó eltűnni onnan. Úgy telepedik az emberre ez a pánikszerű, fojtogató érzés, mintha a második bőre lenne. Mintha sosem tudná ledörzsölni magáról.
Hirtelen fény gyúlt előttem néhány méterrel, de nem volt képes megvilágítani az egész termet, ahol voltam. Minden sötét volt és hideg.
Egy nagyon bizarr, homályos színpad kezdett kirajzolódni két alakkal. Már a beállásból megismertem, hogy ez a Hell. Pontosabban egy része. Mindig Smile állt a frontembertől jobbra, kicsit hátrébb tőle. Fekete ruhát viselt, ami egyszerű volt, mégis szaggatott és koszos. Kezében tartott, imádott gitárja nem zöld volt, ahogyan lenni szokott, hanem vörös a lecsorgó folyadéktól. Bőre a nyakán mélyen fel volt szaggatva, mintha össze lenne harapdálva. Vére sebesen szaladt végig a testén. Beterített mindent körülötte. Arcán azonban nem látszott semmilyen érzelem. Hibátlan, kedves ajkait lágy mosolyra húzta, szemei helyén azonban furcsa, firkaszerű vonalak voltak, amik aprókat mozogtak amikor ő is elmozdult. Mintha ki lenne satírozva.
- I'm careful not to fall. I have to climb your wall. 'Cause you're the one, Who makes me feel much taller than you are - hallatszott a jól ismert, vékony, ám egyenletes hang.
A dobok mögött nem ült senki, a kis fapálcák maguktól játszottak.
A hang forrása az előtérben ült, egy hatalmas, fekete zongora előtt, amin egy szál gyertya világított. Marcus nekem féloldalasan ült előtte, fehér, Smile-éhoz hasonló ruhában. A felsőtestét lövések nyomai éktelenítették. Piros volt mindenhol a vérétől. Fejét a dal közepéig lehajtva, a billentyűkre koncentrálva tartotta. Szólama tökéletes és tiszta volt, mint mindig.
Az járt a fejemben, hogy miért írta ezt a dalt. Azt mondta, azért akar egy zongorabetétet valamelyikbe, mert egy kicsit olyannak akarja magát érezni, mint Elton John. Színpadon csak nagyon ritkán adták elő, mert kényelmetlen volt a turnék alatt szállítani a hangszert. Elektronikusat pedig semmiképpen sem akart. Tele volt akkor ötletekkel és tervekkel a jövőre nézve. Mindig azt mondta, ez a mi dalunk.
- On my own for far too long. Troubles with the gear. Nothing left to fear. I'm weightless, I'm bare. I'm faithless, I'm scared...*
- Marcus - szólaltam meg, de nem találtam a hangomat igazán.
Hirtelen rám nézett. Gyönyörű arcán, a szemei között mély lyuk tátongott, amin át láttam a sötét falat. Vére beborította az orcáit és befolyt a szavakat formáló ajkai közé. Barna szemei neki is firkás volt.
Döbbenetes és horrorisztikus volt az egész.
- Csend legyen, hercegem. Te is sorra kerülsz... - mondta mélyebb, démoni hangon.
Mielőtt bármi történhetett volna, éles fájdalom hasított az arcomba és kipattantak a szemeim. Will mászott az arcomba. Tüsi, szőke haja az égnek meredt. Arca kipirult és riadt volt.
- Fenség... - szólított meg.
Az ágyunkban feküdtem a repülőnkön. Zsongani kezdett a fejem és kiszáradt a torkom. Azt vettem észre, hogy könnyeim sebesen fotyognak a méregdrága takaróra. Körbe pillantottam rémülten.
Orion mellettem állt, kezében egy nedves törülközővel. Tekintetében végtelen aggodalmat láttam. A törpe tapintatosan lemászott rólam és az ágyról is.
- M-mi történt? - kérdeztem suttogva.
- Álmodtál, kedvesem. Sírtál és kiáltoztál. Én... Nem tudtalak felkelteni, ezért hívtam be Will-t. Nem gondoltam volna, hogy fel fog pofozni - nézett az újdonsült titkárára a király.
A srác bocsánatkérően fejet hajtott felénk.
- Bocsássatok meg. Azt gondoltam a...
- Semmi baj. Köszönöm. Lennél kedves magunkra hagyni minket? - töröltem meg a forró arcomat.
Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, az uralkodó leült mellém és szorosan a mellkasára vont. Hosszú karjait körém fonta, én pedig úgy bújtam hozzá, mintha egy kisgyerek lennék. Szipogtam párat, miközben a vállára hajtottam a fejem. Mélyen beszívtam a kellemes, levendulás illatát. De nem tudta kiűzni a rémképeket a fejemből.
- Semmi baj, szerelmem. El fog múlni...
A nap további része eseménytelenül telt. A hazaút alatt Orion úgy bánt velem, mintha hímes tojás lennék. Nem engedett senkit sem a közelembe. A kastély ugyanolyan rendezett és hibátlan volt, mint a robbantás előtt. Az okozott károkra egyedül a park emlékeztetett, ahová új facsemeték voltak ültetve. Egyedül a kedvenc fenyőfám maradt meg a pusztítás után. Nagyon furcsa volt újra otthon lenni. Mindenki érdeklődve fogadott.
Érdekes volt, hogy a király viselkedése mennyire megváltozott a szolgálókkal kapcsolatban. Hatalmas mosollyal az arcán köszöntötte mindegyiket és a nevüket is tudta egytől-egyig. A kis beszélgetésekből leszűrtem, hogy több programot is szokott velük szervezni. Az a távolságtartó, felfuvalkodott alak, akit régen mindenki utált, együtt vacsorázott a szolgálaton kívüli cselédekkel. Mert a villa helyreállításakor arra is figyelmet fordítottak, hogy a személyzetet beköltöztessék. Gyakorlatilag a mindig csendes folyosók, megteltek élettel és egyfajta érdekes légkörrel, ami kevésbé volt már muzeális a számomra is.
- Elmehetünk holnap, ha akartok... - ajánlotta a velünk szemközt ülő Andreas, kedves mosollyal.
Csak tippelni tudtam, hogy valamilyen sporttal kapcsolatos dologról beszél, mivel túlságosan lefoglalt, hogy a salátámat turkáljam a villámmal. Sóhajtottam egy halványat. Nem akartam elvenni a kedvét. Annyira lelkesen ecsetelte a dolgot.
Észrevettem, hogy mindenki tegezi a királyt.
- Danielnek pihennie kell még pár napig. Őt fogom ápolni, ha érted, mire gondolok. De a jövő héten mindenképpen leugrunk arra a pályára. Ezer éve nem voltam edzeni - hárította Orion, mire a karjára tettem a kezem.
- Hagyd csak. Pár órát igazán kibírok nélküled.
Azzal, hogy a cselédek beköltöztek, Philippe és Harry távoztak a kastélyból. A kettőnek nem hiszem, hogy volt egymáshoz köze. A házaspár új életet akart kezdeni, ahol a maguk urai lehetnek. Egészen konkrétan a szemben lévő házat vették meg, ami meglepően hétköznapi volt a herceg stílusához képest. Elmondások szerint minden a legnagyobb rendben van velük és boldogabbak, mint valaha.

- Philippe, de miért...? - motyogtam fülig elpirulva.
Nem akartam LE nézni, de akaratlanul is vonzotta a tekintetemet. Inkább elfordultam, de a szekrény üvegében ismét szemezni kezdtem a farkával. Gyorsan lenéztem a pulton nyugvó kezemre.
- Szolgák nélkül, mindent meztelenül csinálok itthon. Harry-t nem zavarja.
Köhintettem egyet. Nem csodálom, hogy ezek ketten olyanok, mint a nyulak.
- És nem volt még baleseted? Tudod, hogy rád fröccsen valami vagy ilyesmi - motyogtam zavartan.
- Nem... Illetve egyszer megvágtam az alufóliával a mellbimbómat.
Ebben a pillanatban szakadt ki belőlem a nevetés. Összegörnyedtem a márványt csapkodva. A francia velem röhögött. Annyira banálisnak tűnt ez az egész helyzet, hogy azt addig el sem tudtam képzelni, azonban határozottan örültem annak, hogy megkértem a testőröket, maradjanak a bejárati ajtó előtt. Legalább meg tudtam őket kímélni ettől a szituációtól.
Ekkor lépett be Harry egy köntössel a karján, amibe belebújtatta a férjét.
A kölyök semmit sem változott az eltelt idő alatt, talán még szeretnivalóbb lett a vidám, kellemes természetével. Magára szedett pár kilót, ami határozottan az előnyére vált és a göndör tincseit is rövidebbre vágatta, ami kicsit idősebbé tette. Olyan szeretettel fogadott, mintha a testvére lennék. Lelkesen körbevezetett, amikor a konyhában szembesültem Philippe-el, aki teljesen pucéran főzöcskézett. Elég kínos volt az egész.
- És az nagyon fájt? - kérdeztem elmorzsolva pár könnycseppet.
- Konkrétan kurvára.
Ismét, immáron mind a hárman felnevettünk.
Eltűnődve vágtam át a nappalin. Megnéztem a falon lógó képeket, amik nagyrészt Médeát ábrázolták, illetve a szüleit. Néhányon Orion is rajta volt, ahogy éppen játszik vagy puszilgatja a kislányt. Akkor már biztos voltam benne, hogy nagyon jó apa lesz belőle.
Kinéztem a gondozott, lassan zöldellő kertre, ahol ott volt a hiányos Hell formációja. Marcus most csak a mikrofonja mögött állt és mintha rám bámult volna, bár a szemét ismét nem láttam. A fövet vér borította alattuk.
Az énekes szája nem mozgott. Csak állt ott. Lassan felemelte az egyik kezét és kinyújtotta felém.
Ismét hatalmába kerített az a félelmetes pánik, ami lekúszott a torkomon és beleivódott mélyen a csontjaimba.
Olyan volt, mintha minden elsötétülne, mégsem tudtam mozdulni onnan, nem tudtam másfelé nézni.

* Placebo - Peeping Tom (Back Market Music - 2000)