Orion társa

9.

- És most odakint az a rakat szolga a te szavadat lesi? - összegezte Marcus kissé bizonytalanul.
Gyönyörű arcán furcsa villanás suhant át, de csak egy pillanatig. Megigazította magán a takarót és ujjait végigfuttatta a vastag, méregdrága anyagon. Még mindig elbűvölte a luxus.
Egy hete volt ismét az élők között. Orion ragaszkodott ahhoz, hogy a kastélyban lábadozzon, így kirendelte neki az egyik leggyönyörűbb lakosztályt, egy szinten a miénkkel. Még mindig feküdnie kellett, de már mosdóba ki tudott menni egyedül. A sérülései lassan gyógyultak, a démonvér ellenére is, ami nagyban reprezentálta, miért halt bele. Hangja még mindig érdes volt és köhögőrohamok kínozták.
Az elrablóira nem emlékezett, illetve folyamatosan be volt kötve a szeme. Valamiért nem is reménykedtem abban, hogy ő lesz a perdöntő bizonyíték a kancellár ellen. Brent annál okosabb volt, hogy egy emberrabláson hasaljon el.
- Nem csak az enyémet. Ők tartják egyben a mindennapjainkat. Kedvesnek kell lenned velük, megértetted? - kérdeztem komoly arccal, mire gyermeteg, bájos mosolyt eresztett meg felém.
- Úgy beszélsz, mint Orion.
Sóhajtottam egyet és lassan letettem a kontrollert magam mellé. Mellette feküdtem az ágyban. Jobban mondva, én hasaltam, ő pedig az ágytámlának dőlve ült. Tudtam, hogy a fenekemet nézte, de nem tudtam és nem is akartam ellene tenni. Már maga a szituáció is több ponton sértette a királyi családdal szemben alkalmazandó protokoll.
Már hatodszor vert meg egy bugyuta háborús játékban, amit imádott. Az időm nagy részét mellette töltöttem, mert féltem, hogy súlyosbodik az állapota. Ez volt a hivatalos verzió. Valójában Brenttől féltettem, aki érdekes módon, pont egy hete egy szállodában lakott, a gyereksírásra hivatkozva. Milyen érdekes...
- Mert két évig gályáztam neki, miután ide jöttem. Bazd meg, én takarítottam a zuhanykabinját, miután kiverte magának - vontam vállat lazán.
Ez hazugság volt. A király túl precíz és szégyenlős volt ahhoz, hogy összebaszva hagyja maga után a fürdőszobáját. Még a vécé ülőke fedelét is lehajtja mindig. Persze, mindezt Marcusnak nem kellett tudnia.
- Most meg a faszát szopod. Éles váltás - felelte nyugodtan.
Hirtelen felültem és a szemébe néztem. Barna tekintete még mindig megbabonázott, de már tudtam, hogy sosem tudnám újra szeretni. Vonzó volt a maga rosszfiús, rocker módján, azonban tudtam, hogy belül a velejéig romlott.
Ő olyan életet élt, ami mindenkinek az eszébe jut, amikor azt említi valaki, hogy egy hardrock banda énekese. Harminchat évesen pont annyi pénzt keres a közepesen híres, angol zenekarával, amiből fenn tudja tartani a nagyrészt piából, drogokból és pasikból álló mindennapjait. Élvezte ezt az egészet. Hogy a turnék alatt azt sem tudja, melyik országban van, hogy a tetoválásait nem eltervezi, csak úgy lesznek, hogy azt sem tudja, ki mellett ébred reggelente. Bár jobban megnézve, az életvitele lassan kezd meglátszani rajta. Szemei alatt állandóak a fekete karikák és bőre is kevésbé telített színnel. Régen imádtam a vele töltött életem minden percét. Mindent eldobtam érte.
Elmosolyodva kezdte nyelvével birizgálni az ajkába tetetett karikát. Mindig ezt csinálta, hogyha feszült helyzetbe került. Ugyanezzel foglalta le magát, amikor rajta kaptam egy tizenhat éves sráccal a közös ágyunkban. Három nap alatt másodszor. A kölyök persze nem ugyanaz volt.
- Mi bajod van tulajdonképpen? Megmentette az életedet. A világ egyik legjobb orvosa kezel és befogadott az otthonunkba.
Vett egy reszelős, mély levegőt.
- Hercegem, ez nem te vagy. Basszus, házas vagy és gyereketek lesz. Olyan dolgokkal foglalkozol, mint az olajár emelkedési és az infláció. Régen nem ilyen voltál, Daniel - mondta szemrehányóan.
Sóhajtottam egy nagyot. Már vártam ezt a részt. Marcus esetében valóban szó szerint értelmezendő az a mondás, hogy ami a szívén, az a száján is. Sosem tudott lakatot rakni a pofájára.
- Szokj hozzá. Nem futhattam életem végéig utánad, miközben te ki tudja milyen serdülő kisfiúk ágyában ugrálsz - vágtam a fejéhez.
Érezte, hogy túl messzire ment. Tudtam, hogy észrevette.
- Anne nem ugrik be ma? Jó fej. Vagy az öreg? - terelte a témát - Vagy lemehetnénk Harry-hez.
A fejem ráztam, majd elkezdtem felvenni a cipőmet.
- Késésben vagyok így is. Orionnal a határhoz utazunk még a délután. Carl benéz majd még. Ne menj Harry közelébe, mert Philippe végig hasít a seggedtől a homlokodig - figyelmeztettem.
Tudtam, hogy az esete. Imádja a naiv, fiatal srácokat, akik elolvadnak a rosszfiús bájától.
- Ő hány éves? Mármint a macskaszemű - helyesbített.
Furán néztem rá.
- Ő volt Orléan első hercege.
Csak összevonta a felszakadt szemöldökeit és kissé oldalra billentette a fejét. Ilyenkor egy kiskutyára hasonlított, vagy egy nagyon buta oroszlánra, a sörény-szerű hajával.
- 1640-ben született. Tíz évvel idősebb Orionnál - pontosítottam.
Mély hangon felnevetett.
- Azta. Egy igazi herceg - dőlt oldalra az ágyon, arcát mélyen a párnájába fúrta - Szerinted milyen lehet az ágyban? Sok jót hallani a franciákról.
Válaszra sem méltattam. Nem akartam Philippe-t olyan helyzetben elképzelni. Rosszalló pillantást vetettem az exemre.
- Ha így nézel, meggyulladok - morogta még mindig az ágyneműbe.
- Nem is látod, hogyan nézek.
- Tizenöt éves korod óta ismerlek a talpadtól a fejed tetejéig. Tudom, milyen szemrehányóan tudsz bámulni azokkal a gyönyörű, fekete szemeiddel - felelte vállat vonva, mire csak felé mutattam a középső ujjamat.
A bakancsom valahogy nem akart feljönni a lábamra. Majdnem fejre estem, így nem vettem észre, amikor Orion megjelent az ajtóban.
- Tizennyolc év hosszú idő az emberek életében - jegyezte meg kedves, tűnődő hangon.
Ahogy felé fordultam, elvesztettem az egyensúlyomat és egy kisebb szikla kecsességével terültem volna el a padlón, hogyha a király nem terem mellettem és kapja el a vállamat. Arcán kissé gúnyos mosoly terült el. Sajgott a szorításának a helye. Hálásan puszit nyomtam az arcára, miután talpra kászálódtam. Akkor vettem csak észre, Marcus nagyra tágult szemekkel bámul minket.
- Hogy van ma, Mr. Anthony? - kérdezte a férjem barátságosan.
Láttam, hogy Marcus arca megrándul. Mindennél jobban utálta a vezetéknevét, de Orion csak így volt hajlandó szólítani, ő pedig nem mert szólni neki. Bármennyire is volt egy nagyszájú rocker, érezte, hogy vele nem szabad ujjat húznia, így jobb híján meghunyászkodott.
- Jól, fenség. A férjének viszont gyúrnia kellene a technikáján - bökött a televízió felé, amin a játék csak az újraindítás várt.
- Felség - javította ki a király mosolyogva, mire a M összevonta a szemöldökét - A helyes megszólítás a felség. A fenség titulust a szűk királyi család tagjai használják. Mint Daniel és a gyermekünk fogja majd, ameddig én élek. Akárcsak az angol uralkodó család esetében
- Őket sem bírom. Azzal az összeaszott mazsolával meg a rengeteg gyerekkel - fintorodott el Marcus - A királyságoknak kevés relevanciája van a 21. században.
Villámló tekintettel néztem rá, de kevésbé hatotta meg, mint valaha. Orion arcáról lassan leolvadt az udvarias mosolya.
- A királyok és királynők akkor hatékonyak, hogyha meg tudják védeni az országukat. Az apámat azért kérték fel az uralkodásra, mert meg tudta védeni az amerikai népet az Ön országával szemben. Ez az erőviszony pedig azóta is fennáll - felelte lassan, kimérten.
A zenészen látszott, hogy nem fogja engedni a dolgot. Óvatosan magamhoz vontam Oriont, hogy kissé lecsillapítsam. Lágy csókot nyomtam a halántékára, mire a vállamra hajtotta a fejét.
- És honnan kellene tudnia a népének, hogy még mindig meg tudja védeni őket?
- Szívem, ne... - szóltam közben, de ekkor hatalmas csattanás hallatszott kintről és kékes fény szűrődött be az ablakon.
Odakaptam a fejemet és láttam, hogy a velünk szemközti hatalmas fenyőfát lángok borítják el. A tűz furcsa, tengerkék árnyalatban játszott, akár az uralkodó szemei.
- Azt a kurva élet... - motyogta az exem.
- Az a fa vagy száz éves volt - pillantottam a férjemre szemrehányóan - És kedveltem.
Ő csak sóhajtott, majd csettintett egyet. Tudtam, hogy ezt csak a hecc kedvéért csinálja. A mágiáját minden felületes bohóckodás nélkül is tudta használni, de valamiért bolondult ezekért a szarságokért. Egyetlen pillanat múlva a lángok semmivé váltak és a görcsös tönk a téli hideg ellenére, rohamos léptekben kezdett új ágakat és tűleveleket hajtani.
A zenész szemei ekkor már akkorák voltak, mint a Shrekből a cicának.
- H-hogyan...? - dadogta.
- A mesék szerint az első démonok alkut kötöttek az ördöggel, ezért az ellopta nekik az istenek erejét - vont vállat Orion és ismét felöltötte a kissé gúnyos mosolyát.
- És mit adtak cserébe?
A király halkan, szárazon felnevetett.
- Mi mást, mint a saját és a leszármazottaik lelkét? További szép napot, Mr. Anthony - azzal távozott.