Orion társa

15.

- Ne merj közelebb jönni hozzá! - hallottam Orion feszült hangját.
Nagyon fáradtnak tűnt. Kimerültnek és nagyon elcsigázottnak hallatszott.
- Felség, pihenned kell. Vissza fog térni hozzád... Idővel... Pihenj le, ameddig én vigyázok rá - mondta egy női hang, erős orosz akcentussal.

....

- Honnan tudjuk, hogy mikor ébred fel? - kérdezte Emma aggódva.
Éreztem, hogy egy hűs tenyér ér a homlokomhoz.
- A doki szerint a műszer mutatja az agyműködését. Elvileg látják, hogyha fel fog ébredni - felelte a király színtelen hangon.

....

- Felség, táplálkoznia kell - szólalt meg ugyanaz az ismeretlen, orosz nő.
- Natalya, ne most... Fel fog ébredni. Minden más várhat - mondta Orion suttogva.

A fájdalom néha olyan, mintha már természetes lenne. Az életünk részévé válik lassan a lüktető, égő érzés a koponyánk hátuljában, ami nem elég erős a megőrjítéshez, de ahhoz eléggé, hogy soha ne tudd elfelejteni. Ott van és az arcodba mászik, hogy "itt vagyok, figyelj rám! Látod? Nem tudsz nem rám figyelni!".
Ez az érzés azonban lassan enyhülni kezdett, amikor lágy hűvösség áradt szét az egész testemben, a jobb karomnál kezdődően. Mennyei volt az a megnyugtató, védelmező érzés. Ugyanakkor elkezdett gyűlni bennem egyfajta, kételyekkel teli érzés, ami miatt úgy éreztem, meg fog fojtani.
- Orion - suttogtam és hirtelen kipattantak a szemeim.
Vakító fehérséget láttam először csak. Vakító és fájdalmas. Minden sejtem tiltakozott ellene. Nyöszörgés hagyta el a torkomat és megpróbáltam az arcom elé kapni a kezem, de nem tudtam megmozdulni.
- Oh... Pardon - hallatszott a már ismert oroszos akcentus, majd vartyogott valamit azon a furcsa nyelven.
Megszűnt a világosság és én végre láttam valamit. A fejem erősen zsongott még és borzasztóan szomjas voltam.
Egy fehér kórházi szobában voltam, ami modern volt, mégsem ért ahhoz, ahol otthon ellátnának. Egy hatalmas, fehér pizsamát viseltem. Egyre jobban kezdett fájni minden létező tagom. Vastag bőr övvel voltam az ágykerethez szíjazva. Összevontam a szemöldökömet.
- Fenség... - szólalt meg mellettem a hang forrása.
Oda néztem és ismét pislognom kellett, mivel az ablak előtt állt, ahonnan fény tűzött be. Nehezemre esett a törékeny, kellemes alakra fókuszálni. Szürkés haja és hatalmas barna szemei voltak. Nem olyan sötétek, mint Marcus-nak, inkább világosak, mogyoróra hasonlítóak. Gyönyörű volt, akár egy angyal, ahogyan kerek arcával rám mosolygott. Kilátszottak hibátlan, hófehér fogai.
- Orion... - motyogtam ismét.
- Azonnal jön, fenség. Elment végre pihenni kicsit. Szolgálhatok valamivel? - kérdezte alázatosan.
Éreztem, hogy démon ő is. Világló, kortalan teremtés, aki minden időben tökéletes és ártatlan. Nem mellesleg, ezért engedelmeskedett Orionnak is. Ő nem csak Amerika királya volt, hanem az első a fajtája közt is.
- Oldozz el - kértem, lassan megmozdítva az egyik csuklómat.
Óvatosan, mintha összetörhetne, nyúlt a szíjaim felé. Lehunytam egy pillanatra a fejem. Nagyon fájt. Nem is értettem, miért voltam lekötözve, mint egy őrült. Apám volt így, amikor a pszichiátriára került már a delírium állapotában. Akkor pelenkázni is kellett. Hirtelen felemeltem a fejem, hogy lenézzek, engem nem kellett-e. Ekkor belépett egy alacsony férfi, akit szintén nem láttam jól. Annyira zavart ez az egész. De a belőle áradó kellemes, hűvös fuvallatról felismertem.
- Natalya, megmondtam, hogy ne merj hozzáérni! - dörrent fel Orion erélyes hangja.
Ismét lehunytam a szemeimet és lassan megráztam a fejem, mire egy hideg, puha tenyér ért az arcomhoz.
- Orion... - motyogtam.
Akkor már szabadok voltak a végtagjaim, de nem tudnám megmondani, hogy a lány vagy a király oldozott-e el. Csak arra emlékeztem, hogy a keze után nyúltam és közelebb húztam magamhoz. Anélkül, hogy kinyitottam volna a szemeimet, magamhoz vontam. Éreztem, hogy besüpped mellettem az ágy.
- Kedvesem... - szólalt meg halkan - Mondd, hogy jól vagy.
Lassan ránéztem. Nem az az Orion volt, akit Amerikában hagytam. Ő más volt. Váll fölé érő göndör haja a homályos, jégkék szemeibe lógott. Arca elkínzottnak, de végtelenül boldognak tűnt. Az erek átsejlettek már a hófehér bőrén. Arcát gyér, de többnapos borosta fedte. Más volt. Fiatalabbnak tűnt. Nem a szokásos öltözetét viselte, hanem egyszerű, fekete pólót és feszülős farmernadrágot. Nem viselte a pecsétgyűrűit, csak a fehérarany karikát, ami a házasságunkat jelképezte. Lassan megérintettem az egyik lelógó tincsét, majd hirtelen visszahúztam az ujjaimat. Végül kézfejemmel óvatosan végigsimítottam az álla vonalán. Nagyon furcsa volt. Elmosolyodott. Kedvesen és szeretetetteljesen.
- Ki vagy te és mit csináltál a király hajával és arcával? - kérdeztem szinte tátogva csak.
Halkan felnevetett és a mögötte álló lány is elvigyorodott, mintha mázsás súlyok estek volna le a válláról. Az uralkodó vett egy nagy levegőt, majd hosszan kifújta.
- Daniel, képes vagy nekem megbocsájtani? - nézett a szemeimbe.
Látszott, hogy borzalmasan fáradt és régóta nem vett magához vért.
- Te nekem? - vontam össze a szemöldökömet.
Akkor vettem csak észre, hogy még mindig az arcát simogatom. Úgy simult a tenyerembe, mint egy kiscica. Nagyot sóhajtott.
- Már akkor megtettem, amikor eljöttél New Yorkból. Amikor megismerkedtünk, túlságosan természetesnek vettem, hogy a férjem vagy. Úgy kezeltem, mintha át tudnánk ugrani a megismerkedési szakaszt anélkül, hogy számodra kellemetlen lenne. Borzasztóan sajnálom, hogy nem próbáltam megkönnyíteni a dolgodat...
- Héj, nyugalom. Megértelek. Te annyi mindenen keresztül mentél Varóval kezdve, Anthonon keresztül Carlig, hogy nem volt energiád egy újabb csalódásra - vágtam közbe, mire felemelte a kezét.
Hátrafordult hirtelen és mondott valamit a lánynak oroszul, mire az mélyen meghajolt és már ott sem volt.
- Ki ez? - kérdeztem tűnődve.
Megrázta a fejét.
- Natalya, Oroszország miniszterelnöke már vagy tíz éve. Az első démon államfő. Nem ez a lényeg... Honnan a francból tudsz Varóról?
Hangjában nem volt szemrehányás vagy feszültség. Inkább megsemmisültnek tűnt, mintha a fejére olvastam volna az életében elkövetett összes bűnét. Sóhajtott egyet ismét és megemelkedett kicsit ültében, mintha kényelmetlen lenne számára.
Baszki, lebuktál. Na, most légy okos, Froid! - gondoltam - Froid? Ez komoly?
Nem akartam hazudni neki. Elegem volt a titkolózásból és a ferdítésből.
- Én... öhm... Lehet, ismétlem, csak lehet, hogy megtaláltam és elolvastam, aztán kijegyzeteltem az összes naplódat a régi szobádból - sütöttem le a szememet, mire szabályosan kirobbant belőle a nevetés.
Édes, vidám szólama hosszan fodrozódott a kórteremben, miközben letörölte a szemébe szökő könnycseppeket. Határozottan nem erre számítottam. Engem is mosolyra késztetett és akaratlanul is megcirógattam a vállát, mire arca pírba borult.
- Mondtam Emmának, hogyha túlságosan csendben vagy, nézzen rád, mert biztosan rosszban sántikálsz - vigyorgott rám élettel telien.
Határozottan nem olyan volt, mint a régi Orion.
- Az öreg pucér képe után én is azt éreztem, hogy úgy teszek... - feleltem bólogatva, kikerekedett szemekkel.
Ismét felkacagott.
- Basszus, az benne volt? El ne mondd neki, megígértem, hogy megsemmisítem.
- Micsoda? Te meg akartad fosztani a világot annak a szőrzetnek a látványától? - nevettem én is fel.
- Kussolj, az a hetvenes évek voltak. Akkor nem volt még divat a fazonírozás.
Nem tudtam eldönteni, miért viccelődünk folyamatosan, mint két tini. Hogy miért ennyire könnyed és kedves velem. Mindenesetre, borzasztóan kellemes volt az egész légkör. Régóta először éreztem, hogy nem kell helyesen viselkednek, figyelnem minden szavamra vagy aggódnom valami miatt. Az a kórterem olyan lett számunkra arra a délutánra, mint egy mini univerzum, ahol senki sem bánthat minket és végre önmagunk lehetünk. Az az önmagunk, amit eddig még egymásnak sem mutattunk meg soha.
Az orvosom is csak egyszer nézett be, hogy ellenőrizze az állapotomat. Nagyon figyelmesnek tűnt, bár csak erősen törte az angolt.
Kiderült, hogy a rajtaütés után két napig voltam altatásban, hogy túléljem egyáltalán a sérülésemet. (Ami borzasztóan viszketett egyébként a nyakamon.) Orion azt is elmesélte, hogy az orosz államfő önként adományozott nekem a véréből, hogy ne neki kelljen. Felvéstem magamnak, hogy ezt mindenképpen meg kell neki köszönnöm. Ők ketten végig velem voltak, egy pillanatra sem voltam egyedül.
- Életem legrosszabb két napja volt. Talán még az elrablásod ideje sem volt ennyire szar. Akkor legalább tudtam, hogy Marcus nem fog bántani - mondta a király, amikor a Nap már lassan lebukóban volt Moszkva épületei felett.
Még mindig az ágyamon ült, de már a takaróm alatt, a lábaim között, nekem háttal. Lapockáit a mellkasomnak vetette, én pedig átöleltem hátulról, a vállára téve az államat. Egy fura, négykezű polipot alkottunk, miközben ettünk az ölében heverő tálcáról. Jobban mondva én ettem, ő pedig egy fehér, szívószálas pohárból vért szürcsölt, amit néha kiegészített pár falat gyümölccsel a desszertemből. Édes illata ismerősen körüllengett minket és minden annyira békésnek tűnt, hogy szinte feloldódtam a pillanatban.
- Honnan tudtad? - kérdeztem nagyon kecsesen a füle mellett csámcsogva egy falat sültkrumplin.
Tudom, hogy nem lenne szabad, de mindent megadtam volna egy kis gyorskajáért azon a délutánon. Natalya készségesen küldte el az egyik emberét érte, aki furcsa módon, pont gyümölcssalátát választott mellé desszertnek. Azzal magyarázta, hogy ez volt csak egészséges. Nem teljesen értettem ezt a logikát, de Orion cserébe kedvesen kinevette. Nagyon vidám volt. Mintha nem is ugyanaz az ember lett volna.
- Mert neki a pénz kellett, nekem pedig te.
- Mi lett vele? - kérdeztem mellékesen.
Valójában nem érdekelt Marcus sorsa. Szánalmat éreztem csak az egoizmusa és az önzősége miatt, de sajnálni nem tudtam. Abban a pillanatban, amikor élő pajzsnak használt, mintha elszakadt volna köztünk az a bűvös kapocs.
- Agyonlőtték, miután megsebesített téged. Mr. Warmot Emma sebezte meg, amikor felébredt és tegnap belehalt a sérüléseibe.
Majdnem visszakérdeztem, hogy ki a tököm az a Warm, de aztán eszembe jutott, hogy Smile volt. Soha, senkivel nem találkoztam, aki így hívta volna.
- Ő mitől ébredt fel? Le volt szedálva egész végig. Miért pont akkor ébredt fel? - vontam össze a szemöldökömet, egy szelet mandarint csúsztatva a vöröslő ajkai közé.
- Mr. Zimno már két napja nem adta neki addigra a gyógyszereit. A hívásomra felébredt szinte azonnal.. és kicsit kiakadt. De ez érthető.
- És Eddy jól van?
- Több mint jól, de ezt majd elmondja ő.
Hosszú percekig hallgattunk. Szerintem érezte, hogy valami böki az oldalamat, mert oldalra fordította a fejét és orrával megbökte az arcomat játékosan, mire felkuncogtam.
- Ő meg Emma...? - kérdeztem végül.
Bólintott lassan.
- Szerintem igen. Nagyon ráfér arra a lányra. Ne érts félre, rokon meg minden, de az agyára ment a magány.
- Mióta élt egyedül?
- Amióta az apja meghalt. Nyolcvan-kilencven éve... Azért költözött el, mert nem hitte el, hogy semmi közöm Mars öngyilkosságához. Pedig mindenki tudta, hogy alkoholista volt.
Adtak egy puszit a füle tövéhez. Jól esett hozzáérnem. Ismerős, mégis szokatlanul jó érzés kerített hatalmába. Hagytam, hogy éjjeliszekrényre rakja az előttünk heverő tálcát, majd szorosan magamhoz vonva, hátra dőltem a párnáim közé. Odaadóan simult hozzám, miután szembefordult velem, így gyakorlatilag már rajtam feküdt. Elmosolyodva csúsztattam az egyik kezemet a derekáról a farzsebébe.
- Nem vagyok nehéz? - kérdezte aggódva.
- Gyúrnod kellene a csoffadt kis testedre, hogy az légy - cukkoltam, mire legörbült a szája színpadiasan.
- Szóval nem tetszem?
Elmosolyodtam és ha lehetséges, még közelebb szorítottam magamhoz. Lassan, óvatosan érintettem ajkaimat az övéihez.
- Nem, felség, nem tetszel. Én imádom minden porcikádat, megértetted?