Orion társa

4.

- És azóta nem láttad? - kérdezte Carl.
Úgy ráztam a fejem, mintha egy kisgyerek lennék, aki kirúgta labdával a szomszéd ablakát. A cipőmet bámultam és alatta a hosszú szálú, makulátlanul tiszta, fehér szőnyeget. Azon tűnődtem, milyen gyakran cseréltetheti ezt. Az öreg körül minden olyan rendezett és összeszedett volt. Már-már mestelkélt.
- Mondd csak, drága fiam, neked a ne bosszantsd fel a királyt, mit jelent? Philippe egy faszkalap, és? Veri Társát, és? Neked nem az a dolgod, hogy ezzel foglalkozz - mondta atyaian.
Attól a naptól kezdve, hogy megismertem, a fiának szólított és úgy is bánt velem. Mindig volt számomra egy kedves szava, mosolya vagy csokija. Jobban bánt velem, mint a saját anyám. Komolyan.
- Te nem láttad azt a szegény fiút. Borzalmasan néz ki... Nem lehetne... tenni valamit érte? - néztem rá könyörgően.
A szokásos, chesterfield fotelében ült, ahol olvasni szokott. Sötétbarna szemeit szigorúan hordozta végig rajtam. Ismét egy darab húsnak éreztem magam a piacon. Elegáns mozdulattal átvetette egymáson az addig keresztbe tett lábait és felállt velem szemben. Nem szerettem túl közel lenni hozzá. Valami felfoghatatlan szomorúság kerített olyankor hatalmába. Óvatos legyintésekkel igazította meg az ingem ráncait és húzta kicsit szorosabbra a nyakkendőmet. Begombolta a mellényem legfelső gombját és lesöpört néhány láthatatlan porszemet a vállamról.
- Te leszel ma estétől a király Társa. Aki trónörökössel fogja megajándékozni. A világ leghatalmasabb démonjai fognak a lábad előtt csúszni. Bármit megtehetsz. Hogyha te vagy az Igazi - nézett a szemembe.
Hátat fordított nekem és hosszú percekig keresgélt a hatalmas könyvespolcán. A régi, molyette kötetek az egész nappalit megtöltötték és egyáltalán nem passzoltak az amúgy nagyon is modern bútorzathoz.
- Carl, egyszer azt mondtad, hogy csak az Igazi gyermekei születnek életképesen. Akkor neked és Orionnak...
Rám sem pillantott, csak lassan bólintott egyet. Láttam, megfeszülnek az inak az izmos karján.
- Igen. 1986. január másodikán született egy kisfiunk, aki alig több, mint két hónapot élt - mondta szinte suttogva.
Összevontam a szemöldökömet. Némán figyeltem, ahogy kutat a könyvek között.
- Aznap születtem én is. Nyolcvanhatban.
- Tudom. Utána nem próbálkoztunk többet. Orion nem akart még egyszer kitenni annak a... - hallatszott, ahogy mély levegőt vesz - Majd' beleőrültem. Azt hittük mindketten, hogy én vagyok az Igazi.
Már szólásra nyitottam a számat, amikor felsóhajtott megkönnyebbülten.
- Megvan. Szóval... Olvastam egy törvényt, amit az első királyok egyike hozott...
Hangja olyan volt, mintha nem az imént mesélte volna el életének egyik legfájdalmasabb élményét. Újra a megszokott, határozott, de végtelenül kedves Carl volt. Izgatottan rakta az íróasztalra a kopott, bőrkötéses kötetet. Ajkait csücsörítve pörgette a megsárgult, foltos oldalakat.
- "Az Úr 1371. esztendejében, mikoron a márciusnak hava az országra érkezett, Miara fenség, aki minden előtte lévő Igazinál hatalmasabb és igazságosabb volt, udvarhölgyeitől megneszelél hogy Corse demunusa rosszul bánik Társával, kinek gyermeket még nem nemzett. Miara fenség kérlelé Alexandre felséget, hogy válassza szét Corse demunusát és annak Társát..."
- Ez angolul vagy egyáltalán? - léptem oda hozzá.
- Nem, latinul. Annyi a lényeg, hogy Miara kihisztizte a királynál, hogy az uralkodók Igazijai is elválaszthassa egymástól a démonokat és azokat a Társaikat, akiktől nincs gyerekük. Törvénybe foglalták 1371. tavaszán. Néha olvashatnál a régi dolgokról - pillantott le rám szemrehányóan.
Úgy néztem a könyvre, mintha értenék belőle bármit is. Hümmögtem párat.
- Akkor ezt megoldom... - szavaim elakadtak, amikor hirtelen hűvös fuvallat csapta meg a tarkómat.
Kiszáradt a szám és kellemes borzongás futott végig a testemen. Csontjaim olyanná váltak, mint a zselé.
- F-figyelj. Én most megyek - motyogtam és intve egy sutát, szinte szaladva indultam el kifelé.
Szemeim kitágultak és nehezemre esett pislogni. Szívem majdnem kiugrott a helyéről. Mintha egy láthatatlan fonal vezetett volna, néhány másodperc alatt tettem meg a főtanácsteremig vezető egyébként felettébb hosszú utat. A vastag faajtó alatt földöntúli fény szűrődött ki, miközben már messziről hallottam a hangját. A fegyveres őrök, akik az állami vezetőket kísérték, úgy néztek rám, mintha őrült lennék és nem is mertek megállítani, amikor benyitottam a hatalmas helyiségbe.
Odabent éppen egy kistanács ülte körül a terebélyes tárgyalóasztalt. Ott volt az elnök, a kancellár, néhány kormánytaggal és az Iparkamara elnöke. Mindenki azonnal rám nézett.
- Daniel, nem számítottunk a látogatására. Úgyis készültünk szedelődzködünk, de foglaljon helyet - pattant fel az elnök.
Hilary Colorad egy alacsony, ötvenes éveiben járó asszony volt. Hatalmas szívvel és kellemes modorral megáldva. Ő volt a Királyságban az első nő ezen a poszton, így nagyon tepert minden jó pontért. Ez a ciklusa harmadik éve és az elemzők szerint jó eséllyel indul a jövő tavaszi választásokon. Kissé őszülő, barna haját szoros kontyban hordja és mindig halvány sminket hord csak. Szépen metszett, vörösre rúzsozott ajkai mosolyra húzódott, amikor rám nézett. A hierarchia megköveteli tőle, hogy, mint a legmagasabb beosztású a helyiségben, ő adja át a helyét nekem.
- Hagyja csak, Hilary. Hogyha úgyis menni készültek, magunkra hagynának az uralkodóval?
Orion nem kérdezett semmit, amikor meglátta, hogyan nézek ki. Kék szemei hirtelen szinte fehérré változtak, akár az első csókunk alatt. Halvány, sárgás fény vette körül. Lágy mozdulattal intett a rápillantó tanácstagoknak, mire azok fejet hajtva, nagyon tapintatosan és gyorsan távoztak. Furcsa módon, hallottam, ahogy a csukott ajtó mögött elmennek az ott várakozó őrök, utána már csak a lassú, egyenletes szívverését érzékeltem. Ritmusa eltért az emberekétől, gyengébb volt és lomhább. Fülemben dobolt a saját vérem és a lihegésem. Egy nagymacska kecsességével kerülte meg az asztalt és lépett elém.
- Minden rendben, Daniel? Furcsa vagy - jegyezte meg bájos hangon.
Gyönyörű volt abban a pillanatban és elképesztően kívántam.
- Bocsánatot szeretnék kérni a reggeli viselkedésem miatt. Carlnál voltam, aztán jött ez az érzés és...
Lassan húztam magamhoz, mintha nem tudná egyetlen csapással leütni a fejemet. Kicsi, szinte nőies teste engedelmesen simult az enyémnek. Éreztem megremegni a tagjait a vastag, méregdrága anyagon keresztül.
- Nos, bocsánatot kérhetsz - mondta nyelve egyet.
Éhesen csaptam le a szájára, mintha az életem múlna rajta. Nyelveink táncot jártak a végtelenségig, miközben kezeim bebarangolák minden porcikáját, amit értek, majd megállapodtak a fenekén. Olyan volt, mintha olvasott volna a gondolataimban, egyetlen jól irányzott ugrással, körülfonta hosszú combjait a derekamon. Tenyereimet a fenekére csúsztattam, hogy megtartsam. Pehely könnyűnek hatott. Léptem előre párat és a tölgyfa asztalra ültettem. A nadrágja gombjai után nyúltam, mire elszakadt az ajkaimtól.
- Ezt nem kellene... - suttogta.
Kicsit fölényes mosolyt eresztettem meg felé. Éreztem, hogy ő legalább annyira kíván, mint én őt. Lágy csókot leheltem az állkapcsára, majd lefelé haladva a nyakára.
- Biztos? Akkor állíts le, felség. Egyetlen szavadba kerül.
Amikor a füle alatti érzékeny területhez értem, reszkető sóhajt hallatott. Ezt felhatalmazásnak éreztem arra, hogy szinte egyetlen mozdulattal szét nyissam a hófehér ingét. Kisebb csoda, hogy nem szakadt le egyetlen gombja sem. Bőre világos volt és tökéletesen sima. Elgondolkodtam egy pillanatra, milyen íze van, de leginkább a tej jutott róla eszembe. Amikor felnéztem a hasa tájékáról, arca pírban úszott, a levegőt szaporán szedte elnyílt, kissé duzzadt ajkain át. Tekintete homályosan fehér volt, miközben a nadrágján a dudor szinte szétfeszítette az anyagot. Nyelve egyet, végigsimítottam rajta, miközben ismét megcsókoltam.
Ekkor egy velőtrázó sikoly törte meg a kastély csendjét. Nagyon furcsa, elfulóan fájdalmas üvöltés volt aminek hangjára mindketten megdermedtünk. Pontosan fölülünk jött, Philippe lakosztályából.
- A retkes, rohadt, nyamvadt picsába - mordult fel és a következő pillanatban már a semmit öleltem magamhoz.
Egy végtelennek tűnő másodpercig csak bámultam magam előtt a lelketlen falapot, majd futni kezdtem felfelé, ahogy a lábam bírta. A lépcsőn majdnem fellöktem két szolgálót, akik egy hatalmas virágkölteménnyel tartottak a nagyterem felé, hogy elhelyezzék az esti ünnepséghez. Mire felértem a keresett ajtóig, már többen is bámészkodtak ott, befelé bámulva a túldíszített helyiségbe.
- Ebben a házban senkinek sincsen dolga?! Aki itt lesz egy másodpercen belül, azonnal repül - förmedtem rájuk, mire a srácok összerezzentek és utat engedtek.
Ami a szobában fogadott, senkinek sem kívánom, még talán az ellenségeimnek sem. A hatalmas, antik ágyat mindenhol vér borította, ahogyan körülötte is a padlót. Egy apró, hófehér test hevert középen, mozdulatlanul. A csapzott, barna tincsekből megállapítottam, hogy Harry az. Az ágytól nem messze, a vörössé vált márványpadlón egy korbács-szerű dolog feküdt. A markolat része hagyományos volt, de a bőrszíjakon apró pengék sorakoztak.
- Te jóságos ég... - suttogtam, elakadt lélegzettel.
Ami még ennél is megdöbbentőbb volt, hogy az alsónadrágos Philippe a fal mellé simulva, egyenesen farkasszemet nézett a teljes démoni alakjában megjelenő királlyal. Még sosem láttam ilyen állapotban. Kecses, hosszú ujjai helyén görbe karmok nőttek. Arcán feketévé változtak az erek, átütve a természetellenesen vékonynak tűnő bőrén. Inge még mindig szétnyitva lógott, így látszott, hogy a teste többi részén is ugyanez történt. Szemei feketén villogtak. Ajkai hófehérek voltak és előbukkantak közülük a megnyúlt, véres szemfogai. Támadóállást vett fel, lábait kis terpeszben téve. Karjait kissé széttárva, de még a teste mellett tartotta, karmait nagyon lassan, alig észrevehetően megmozdította. Összességében borzasztóan félelmetes látványt nyújtott.
- Daniel, vidd ki a fiút - törte meg a feszült csendet a démon mély, földöntúli hangja - Orvosra van szüksége.
Azonnal cselekedtem. Közelebb léptem az ágyhoz, ahol Harry éppen csak lélegzett. Ellenőriztem a pulzusát. Egész testét sebek borították, amelyek leginkább tépéseknek tűntek, de rengeteg harapása volt, illetve a karján úgy tűnt, mintha lefejtették volna egy kis részen a bőrét. Óvatosan, hogy ne okozzak neki felesleges fájdalmat, bebugyoláltam a véres lepedőbe, mert meztelen volt. Alig nyomhatott ötven kilót. Meggyötört arcán nem látszottak könnyek nyomai. Azokat már régen elhasználta.
- Soha többé nem bánthatsz senkit, Philippe - mondta Orion halkabban, mire a férfi térdre hullott előtte.
Még egy utolsó, tétovázó pillantást vetettem a királyra, majd sietve elhagytam a helyiséget. A folyosón Will várakozott holtsápadtan.
- Már hívtam a dokit. Hoz elvileg felszerelést is - suttogta, gondolom félve attól, hogy a bent lévők meghallják.
Kapkodtam a lábaim, hogy minél távolabb lehessen attól a szadista állattól az az apró, ártatlan teremtés. Benyitottam az egyik elhagyatott szobába, közvetlenül a miénk mellett. Láthatóan nem volt felkészülve a vendégek fogadására, mert az ágyon nem volt ágynemű felhúzva, sem virág a vázákban. Ellenben, a szolgálóknak köszönhetően, az is makulátlanul tiszta volt.
- Hozz neki egy alsót. Akkorát, ami nem fedi el a sebeket a combján - mondtam türelmetlenül.
Miután óvatosan letettem, a szekrényhez siettem, hogy kivegyek belőle neki tiszta ágyneműt. Mikor ismét felé fordultam, halk nyöszörgés ütötte meg a fülemet. Hangja nem volt erősebb a szél susogásánál.
- Itt vagyok. Semmi baj. Kérsz valamit, Harry? - léptem közelebb.
A fiú gyengén megrázta a fejét és sérült karját megpróbálta úgy a hasához támasztani, hogy a sebe ne érjen semmihez. Arcán szenvedés látszott.
- Megtalálta a naplómat - suttogta.
Összevontam a szemöldökömet.
- Azért bántott, mert elolvasta a naplódat? Majdnem megölt az az állat - mondtam, lassan leülve mellé.
- K-ki kell hoznom onnan. Nem találhatja senki meg.
Megpróbált felülni, de a kínzás elvette minden testi erejét. Mozgása remegéssé változott, mintha hirtelen emelt volna meg valami borzalmas súlyt. Azt vártam, hogy sírni kezd a fájdalomtól, de ő ennél keményebb volt.
- Héj, maradj nyugton. Innentől nem bánthat már téged - terítettem rá a takarót.
- Nem érti. Hogyha a király megtalálja az iratok másolatát, kivégzi őt.
- Már miért végezné ki? Kölyök, Orion nagyon elnéző vele.
Szemeiben hirtelen a tehetetlen düh csillant meg. Nehézkesen közelebb hajolt. Csontos, hosszú ujjait a kezemre kulcsolta, véres nyomot hagyva rajta.
- Philippe szövetkezik a kancellárral a trónfosztásról. Hogyha megszabadulnak még az Utód születése előtt a királytól, ő ülhetne a helyére. El akarják az útból magát és Kaltot is állítani, utána pedig ő következik a sorban. A naplómban minden bizonyíték benne van. Nem találhatja meg senki...
Hangja itt elcsuklott.
- Dehát neked jobb lenne, hogyha meghalna. Kivéve, hogyha...
Hirtelen összeállt a kép.
Ekkor nyílt az ajtó és heves hajlongások közepette, belépett Dr. Cortez, a királyi család orvosa. Szívdöglesztő pasi volt egyébként, az az igazi latin macsó, de abban a pillanatban hozzá tudtam volna vágni valamit. Mélyen fejet hajtva, maga előtt tolt egy kisebb zsúrkocsit, fehér lepellel leterítve.
- Fenség, rohantam, ahogy tudtam - mondta alázatosan.
- Igen. Lássa el Harry-t a legjobb tudása szerint - ugrottam fel az ágyról.
A gondolatok egymást kergették a fejemben. Utáltam a helyzetet.
- Mint mindig, most is számít az uralkodó a diszkréciójára - mondtam jelentőségteljesen.
- Ez csak természetes, Mr. Froid. Hogyha megengedi nekem ezt a bizalmasságot...
Egy pillanatig csak bámultam rá, aztán ismét fejbe vágott a néhány óra múlva esedékes ünnepség, amin hivatalosan is férjemül fogadom Oriont.
- Ja, persze. Most dolgom van. Hamarosan megnézem, hogy van a betegünk - azzal magukra hagytam őket.
Az egész folyosó feltűnően kihalt volt. Arra tudtam gondolni, hogy Will megtiltotta mindenkinek a feljövetelt. Igazából magam sem tudom, miért hittem, hogy jó ötlet lesz visszamenni a francia lakosztályába. Biztonságban akartam tudni azt a naplót. Kulcsfontosságú volt annak érdekében, hogy biztonságban tudjam saját magam, Harry-t és a királyt is. Addigra összeraktam magamban, hogy a srác azért nem akarja azt a férget holtan látni, mert még nem tudják biztosan, ő-e az Igazija. Hogyha az lenne, vele halna ő is. Egy Igazira már nincs szüksége egy kimúlt démonnak. Basszus, az volt életem legrosszabb napja.
Egészen halkan kopogtam a becsukott ajtón, majd azonnal benyitottam.
A felállás annyit változott a fél órával azelőttihez képest, hogy Philippe a falnak vetett háttal, összegömbölyödve ült. Fejét a felhúzott térdein nyugtatta lehajtva. Lélegzete egyenlőtlen volt és lapos. Orion vele szemben állt még mindig, mostmár emberi alakjában. Gyönyörűbb volt, mint valaha. Óvatosan mögé léptem és hirtelen ötlettől vezérelve, magamhoz öleltem.
- Felség, készülődnünk kell a szertartáshoz. A vendégek már itt vannak - leheltem a nyakára, mire feltűnően hangos, erotikus nyögés szaladt ki az ajkai közül.
Mintha nem is az a horrorisztikus alak lett volna, akit láttam. Lágyan hátradőlt a karjaimba, miközben fejét oldalra fordítva, felnézett rám.
- A fiú rendben van? - kérdezte halkan.
- Igen. Dr. Cortez ellátja. Itt minden okés? - simogattam meg a hasát.
Úgy dorombolt, akár egy kiscica, de szemei álmosan csillogtak. Látszott, hogy belőle is sokat kivett ez az őrült pár óra. Úgy sejtettem, hogy az éjjel, ameddig a vendégeink az egészségünkre isznak, mi az igazak álmát fogjuk aludni.
- Természetesen. De Philippe és Harry nem vesznek majd részt az ünnepségen. Én most megyek... - fordult meg a kezeim között.
Ajkaival halványan megérintette az enyémeket, majd elindult kifelé. Sóvárogva vártam azt a pillanatot, amikor becsukódik mögötte az ajtó. Hirtelen körülnéztem a szobában. Remegő kezekkel emeltem fel a lecsúszott, véres takarókat. Az ágy alatt aztán mélyen becsúszva, megtaláltam az egyszerű, kisméretű füzetet. Lapjai koszosak és gyűröttek voltak, ahogyan a benne lévő betoldások is. Kinyomtatott e-mailek, kézzel írt levelek és részletes ágrajzok az összeesküvés résztvevőinek kapcsolatairól. Benne volt minden, amivel sakkban tarthattam a kancellárt és az egész bagázst.
- Hol van Marcus? - kérdeztem végül a még mindig a földön kuporgó démontól.
Lassan rám emelte zöld, végtelenbe meredő tekintetét.
- Ki a franc az a Marcus?
- Az exem, te idióta. Hol van? Tudom, hogy Brent elrabolta - mondtam szinte suttogva.
- Áh, a dalos kis madárka. Mit kapok, hogyha megmondom?
Elmosolyodtam kicsit lenézően. Odasétáltam hozzá és leguggoltam, hogy az arcunk egy vonalban legyen.
- Talán megtarthatod a fejed, hogyha pedig Marcus-nak egyetlen haja szála is meggörbül, elérem Orionnál, hogy apró darabokra tépjen téged. Innentől nem ti irányítotok, drágám. Adok egy napot, hogy előkerítsd nekem őt - néztem a szemeibe.
- Miből gondolod, hogy a király neked hinne az ellenemben?
Halkan felnevettem, majd vészes gyorsasággal ismét elkomorodtam.
- Láttad az előbb? Szeret engem... Bármit megtenne értem.
Nyugodtan megpaskoltam a kisfiús, de helyes orcáját, majd magára hagytam a felbolydult gondolataival.