Orion társa

5.

Egyszerűen nem tudtam levenni a szemem a mellettem ülő Orionról. Vonzotta a tekintetemet, mintha a Nap lenne. A termet a tömeg zsivaja és a zenekar hangjai töltötték be, de én csak az édes, vidám szólamát hallottam, ahogy a mellette ülő Anne-el beszélget. Nagyon meglepett, amikor felvetette, üljön az anyám helyére a nő, akit jobban szeretek az egész családomnál. Igazán jól kijöttek egymással. Még mindig a szertartáson történetek jártak a fejemben, amik nagy valószínűséggel bizonyították, hogy én vagyok a király Igazija.

Kicsi félelmetes volt ott állni a világ legbefolyásosabb emberei előtt és örök hűséget fogadni egy olyan férfinak, akit két hete ismertem csak. Emellett még kavarogtak bennem a délután eseményei. Az sem segített a dolgon, hogy meg kellett volna innom a király vérét. Ez a ceremónia része volt, ami összekötött minket a démonok törvényei szerint.
- Csak egy kortyot. Semmi baj - suttogta alig hallhatóan.
A folyadék még meleg volt, amikor az ajkamhoz ért. Ahogy lenyeltem, először azt hittem, elhányom magam, de helyette furcsa, hűvös érzés áradt szét a testemben. Egyetlen másodperc alatt olyan volt, mintha, részeg lennék. Kintről egy hatalmas mennydörgés hallatszott be, miközben az összegyűltek tapsviharban törtek ki. Orion óvatosan elvette a kezemből a túldíszített, régi ezüst kelyhet és lábujjhegyre állva, lágy csókot lehelt az ajkamra. Ekkor olyan dolog történt, amire egyikünk sem számított. Újabb dörrenés harsant, majd egy nagy villanás következett és az ódon kápolna ablakai óriási csörömpöléssel, egytől-egyig betörtek. Szilánkjaik furcsa ívben, a padsorok közötti folyósóra hullottak, bizarr, színes szőnyeget alkotva. Több helyről sikoltás hangzott fel.

- Dan, minden rendben? Már fél órája bámulsz és ez kezd furcsa lenni - hajolt közelebb a király, hogy túl kiabálja a felzendülő basszust.
Megráztam a fejem, hogy kiűzzem belőle az emlékeket.
- Igen. Csak... gyönyörű vagy ma este. Ebben a teremben senki sem ér fel hozzád - simítottam végig az arcán, mire enyhe pír öntötte el.
Tényleg csodálatosan festett a szürkés, halványkék, gazdagon hímzett öltözetében. Igazán illett a személyiségéhez és a szeméhez is. Kellemesen követte a karcsú testének vonalait és egy olyan kort idézett, amiben Orion minden bizonnyal sokkal jobban érezte magát. Jómagam csak egy fekete öltönyt viseltem, a király ruhájához illő inggel. Úgy néztünk ki, mintha James Bond és kora újkori főúr kötött volna házasságot. Viccesen nézhetünk ki, de a képeken kifejezetten jól festettünk.
- Nagyon kedves vagy. De nem kell hazudnod - mondta, a tenyerembe simulva.
- Életem, számomra te vagy itt a legszebb lény. Fogadd el, mert rengetegszer fogom neked elmondani. Minden reggel, amikor felkelek melletted, majd minden este, amikor ágyba duglak és... - vigyorodtam el perverzen és lágyan megcsókoltam.
Odaadóan simult hozzám. Amikor újra a szemembe nézett, tekintete fáradtan csillogott. Elmosolyodva összekulcsolta az ujjainkat.
- Nem megyünk fel? Senki sem venné észre. Összebújunk és kialusszuk magunkat. Jól hangzik, nem? - ajánlottam kedvesnek szánt hanggal.
- Lehet azt kellene. Borzalmas volt ez a nap. Még ránézünk...
- Harry. Rendben, akkor én kimegyek először a személyzeti bejáraton és a konyhában megvárlak. Onnan fel tudunk menni az oldal lépcsőn.
Nyomtam egy puszit még az arcára, majd még egy utolsó pillantást vetettem a táncoló embertömegre és elindultam a szolgálók ajtaja felé. Amióta a király kiválasztott, nem jártam arra. A fiúk elfordultak tőlem és ugyanúgy lesütik a szemüket, amikor ránézek. Egyedül Will szokott velem beszélgetni néha, de a teendőim miatt őt is elhanyagoltam mostanában.
- Gratulálok, Daniel - szólalt meg az ajtó mellől az említett.
A sötétkék zakóját viselte, haja pedig az égnek volt zselézve. Arca nagyon fáradtnak tűnt.
- Köszönöm. Csodálatos minden - mondtam halkan.
Kedvesen elmosolyodott. Kezében egy tálcát tartott, amin a vendégek belépői voltak, rajtuk mindenki rangjával és a fontosabb tudnivalókkal. Beállt a kínos csend, amit utáltam. Zavartan bámultam a cipőmet.
- William, jó estét. Hogy vagy? - csendült fel Orion kellemes szólama mögöttem.
Átölelte a derekamat.
- Felség. Éppen gratuláltam Mr. Froidnak... - hajtott fejet a Parancsnok előzékenyen.
- Köszönjük. Igazán jó munkát végeztél ma. Jelezni fogom a kancellárnak, hogy jutalmazzon meg téged.
- Orion, megkérhetlek arra, hogy várj meg odafent? Will nem tud rendesen beszélni, hogyha zabszem van a seggében miattad - kértem angyali mosollyal, mire a király csak felnevetett és már ott sem volt.
A Parancsnok értetlenül nézett rám. Szerintem az volt neki a legkülönösebb, hogy az uralkodó szó nélkül teljesítette a kérésemet.
- Bízhatok benned? - fogtam halkabbra, mivel körülöttünk egyre több szolgáló kezdett megjelenni.
Lassan és elgondolkodva bólintott egyet.
- Erről nem szólhatsz senkinek. Holnap, amikor a kórházban leszünk, ki kell hoznod egy lezárt borítékot a lakosztályunkból és el kell tenned valami olyan helyre, ahol senki ember fia nem keresné. De elő tudjam szedni, ha a akarom - suttogtam közelebb vonva magamhoz - A királynak van benne egy ajándék.
Ismét bólintott.
- A ruhásszekrényben találod majd, az alsónadrágaim alatt. Meg fogom tudni, hogyha felbontod, szóval nem ajánlom. Megtennéd ezt nekem? Nagyon fontos lenne és csak te vagy, akire ezt rá merem bízni - néztem mélyen a gyönyörű, égkék szemeibe.
Újabb bólintással felelt.
- Ugye nincs benne semmi gázos? Ne baszd el már most az esélyeidet, Dan - felelte kissé aggódva.
- Semmi. Csak egy számomra nagyon fontos ajándék, amit nem szabad, hogy a király idő előtt megtudjon.
Alig pár perc alatt egyeztettük a részleteket, majd már jóval megkönnyebbülten baktattam fel az emeletünkre. Egy kicsit boldognak éreztem magam, amiért Orion láthatóan elengedte a reggeli kis vitánkat. Valamiért, Harry szobája előtt, lépteimet lelassítottam, így hallottam a bentről kiszűrődő hangokat.
- ... aztán minden olyan lett, mint egy rémálomban. Egyre többet maradt ki és inni kezdett. Volt, hogy napokra eltűnt...
- Anthonnal. Ismerem. Csoda, hogy ide nem hozta magával - mondta a király lágyan.
- I-igen. Erőszakos lett... minden téren - felelte Harry halk, erőtlen szólama.
- Bántott téged szexuálisan?
Itt néhány másodperces csend állt be. Halk szipogás törte meg a tétlenséget. Összevont szemöldökkel gondolkodtam el azon, hogy a fiú akkor sem sírt, amikor Philippe megkínozta, de az alatt a nagyon intim beszélgetés alatt, feltehetően bőgött.
- Igen. Szinte minden alkalommal megerőszakolt. Korbácsok, tűk, kötelek... láncok... Többször kerültem kórházba. Utána csak még inkább mérges lett. Mintha... nem az az ember lett volna, akibe beleszerettem. Higgyen nekem, szerettem őt. Fiatal vagyok, de... Tudom, mit éreztem.
Ezt a pillanatot választottam arra, hogy tapintatosan először tegyek előre egy hangosabb lépést majd belépjek a félig nyitott ajtón. Orion az ágy szélén ült, amiről már eltűntek a véres takarók. Harry sem volt már meztelen. Egy fekete pólót és melegítőnadrágot viselt. Sebeit vastag, fehér kötés fedte. Arca piros volt a sírástól, szemei könnyben úsztak. Szorosan egymás mellett ültek, combjaik kissé össze is értek, ami illetlennek számított.
- Uram... Ne haragudjon - húzódott az ágy másik végébe a fiú villámgyorsan.
Heves mozdulatai még nekem is fájtak.
- Ugyan, hagyd. Nem kellenek az ilyen formaságok. Hogy vagy?
Barna tekintete hálásan csillant meg, miközben odasétáltam hozzá.
- Már jobban, uram. A Doktor Úr igazán figyelmes volt.
- Még nem volt alkalmam bemutatkozni. Daniel... Orion Froid - nyújtottam kezet.
Előbb felállt, majd úgy fogott velem jobbot, hogy közben fejet hajtott.
- Harold d'Orléan vagyok, szolgálatára.
Gyengéden megveregettem a vállát ott, ahol nem volt sérült.
- Szerintem aludnod kellene. A hozzád hasonló kölyköknek ilyenkor ágyban a helyük már.
Hangomban szokatlan gondoskodás csendült. Nyugodtan elhúztam a takarót, hogy be tudjon feküdni, majd óvatosan betakargattam. Kevés hiányzott attól, hogy nyomjak egy puszit a homlokára.
Sosem volt testvérem és addig a pillanatig nem is vágytam rá. Jó volt valakiért felelősséggel tartozni.
- Holnap küldünk ide egy őrt, hogy Philippe ne tudjon a közeledbe jönni, ameddig a kórházban vagyunk. Jó éjt, Harold - mosolyogtam rá kedvesen.
Orion gyengéden megfogta a kezem és maga után húzva, a hálószobánkba vezetett. Alig tudtam nyitvatartani a szemeimet. Semmi másra nem vágytam, mint elnyúlni és aludni reggelig.
- Hulla vagyok - motyogta - Menj előbb te zuhanyozni.
Hangja fáradtnak és boldognak tűnt. Nehezen elvonszoltam magam a fürdőig és elkezdtem meleg vizet folyatni magamra. Sajgott minden porcikám és valamiért még az sem dobott fel, hogy a törülközés után a király fogkeféjét használtam. Csak a holnapra tudtam gondolni.
Visszatérve, Orion az ágyban feküdt már. Nadrágja a földre dobva, cipője attól messzebb. Még addig is eljutott, hogy kigondolja az ingét, mielőtt elnyomta az álom. Pontosan keresztben helyezkedett el. Óvatosan megráztam a vállát.
- Édesem, ide engedsz? - kérdeztem halkan, de mintha a falnak beszéltem volna.
Sóhajtottam egyet és kicsit odébb gurítva, kihúztam alóla a takarót. Mellé feküdtem, átölelve a derekát. Halkan nyöszörögve bújt hozzám, mintha csak megérezte volna a közelségemet. Egy párnát húztam a fejem alá, miközben azon gondolkodtam, milyen széles lehet az ágy, ha ebben a fura pozícióban sem lóg le lábam róla. Eszembe jutott Marcus.
Magam sem tudom, hányszor vonszoltam részegen haza, hogy ne tegyen kárt magában vagy másokban. Olyan távolinak tűntek azok a pillanatok. Féltem attól, mi lesz, hogyha Orion tudomást szerez róla. Bár már évekkel ezelőtt szakítottunk, aggódtam érte. Nem bíztam Brentben, hogy nem bántja. Megfogadtam, hogyha egy haja szála is meggörbül, mindent megteszek annak érdekében, hogy a király egyenként végezze ki az egész családját.
Felderengett előttem Nyuszi arca, amikor a kápolnában állva rám nézett, miközben aláírta a házassági nyilatkozatot. Boldognak és elégedettnek tűnt. Én pedig már ettől jól éreztem magam.
Te jó ég! Komolyan Nyuszinak neveztem magamban? - gondoltam, mielőtt magával ragadott volna a mély álom.

Másnap délután, Orion feltűnően siettette a hazaindulást a kórházból. Én még javában hevertem a mintaadás megpróbáltatásait. Annak ellenére, hogy a klinika az ország egyik legjobbja volt, egy steril, hófehér szobában kellett kivernem magamnak. Egy cseppet sem volt könnyű feladat.
- Hova rohanunk tulajdonképpen? Hogyha megkérdezhetem. Elég rosszul esett ez az egész... - tudakoltam kissé bosszúsan.
Kedvesen rám nézett. Ő vezette a Ferrarit, gyakorlatilag minden közlekedési szabályt megszegve. Utáltam, ha így csinál. Mindig az alkesz apámat juttatta az eszembe.
- Ne haragudj. Bunkó voltam - mondta halkan.
- Semmi baj. Tudom, hogy ez a kötelességem feléd - feleltem, kicsit rájátszva a szenvedő szerepére.
Óvatosan megérintette a kezemet. Mozdulatai lágyak voltak és gondoskodóak.
- Nem akarom, hogy így érezd. Szeretlek.
Megdermedtem a szó hallatán. Tudtam, hogy hamarosan elérkezik ez a pillanat is. Finom köröket írtam le csuklóján a hüvelykujjammal.
- Én is, Nyuszi.
Egyszerre szakadt ki belőlünk a nevetés.

Pár perc múlva már a garázsban álltunk. A motort leállította és a szemembe nézett.
- Most olyan dolgot fogsz látni, ami megrémítszhet téged. De tudnod kell, hogy sosem bántanálak, hogyha nem adsz rá okot. Megértetted, Daniel?
Bólogattam csak, miközben nyeltem egyet. Ő ezt bíztatásnak vette és magamra hagyott az autóban.
- M-mit fogsz csinálni? - rohantam utána.
Olyan gyorsan közelítette meg a nagytermet, hogy hullámos, fekete tincsei szinte úsztak mögötte. Még abban a furcsa, feszült pillanatban is eszméletlenül gyönyörű volt.
- Emlékszel, mit mondott Harry tegnap arról, Philippe mitől lett agresszív? - kérdezte hadarva.
Zavartan pislogtam rá.
- Tudom, hogy hallgatóztál.
- Öhm... Valami pasit említett, akivel eljárt - váltottam témát.
Bólintott egyet.
- Egyetlen egy dolog van, ami képes ilyen változást előidézni egy démon viselkedésében. Egy indiai gyümölcs, az amla gyökere. Sokáig egyfajta drogként terjedt a társadalmunkban. Akkor kezdtük kiírtani egymást. Ti, emberek a rossz emésztés ellen fogyasztjátok, ha jól tudom, de egy démonnak tilos magához vennie. Főleg nem árulnia.
- És miért szedik, hogyha tilos? - tudakoltam halkan.
- Miért drogozik bárki is?
Hirtelen benyitott a terembe, ahol a tegnapi ünnepségen megjelent, nagyobb hatalmú démonok többsége várt már ránk. Középen egy fekete ruhás, leláncolt férfi térdepelt. Hosszú, szinte fehér haja előrehullott a lehajtott fejéről, így az arcát nem láttam. Orion intett, hogy foglaljak helyet az emelvényen elhelyezett trónon, ami az ő helye volt eredetileg. Jobbnak láttam, szót fogadni neki. Léptei közben felvette az átváltozott külsejét. Rémisztően festett és kirázott tőle a hideg egyszeriben. Mikor elhaladtunk mellettük, a démonok mind fejet hajtottak. Tetszett ez a felállás. Kicsit elégedetten ültem le a súlyos, drágakövekkel díszített ülőhelyre.
- Drága barátaim, gondolom, mindannyian tudjátok, miért vagyok itt ahelyett, hogy a mézesheteket tölteném. Anthon Berg amlát adott el egy fajtársunknak, ezzel megszegve a királyi parancsot, melyet még atyám, Samuel Froid nyilvánított ki - mondta szigorú, feszes hangszínnel.
A többiek mind alázattal néztek rá, mintha minimum az isten lenne.
- Van valami, amit fel tudsz hozni a mentségedre, Anthon?
Ekkor láttam először a térdeplő férfi arcát. Egyenesen nézett fel a királyra, mintha tudná, neki már úgyis mindegy minden. Vonásai egyenesek, férfiasak voltak. Biztosan valami kékvérű família sarja lehetett, mert leginkább egy elkényeztetett, tizenkilencedik századi ficsúrra emlékeztetett. Orra enyhén görbe volt, míg szemei szikrázóan barnák voltak. Úgy pillantott Orionra, mintha bármikor le tudná köpni.
- Mentségem nincsen, csupán egy kérdésem. Hogyan fogod megbüntetni a tiltott szer használata miatt az egyik leghűségesebb bizalmasodat, Philippe d'Orléant? - mosolyodott el.
A király arcán egy pillanatig meglepettség suhant át, majd ismét felvette a jól ismert fapofát.
- Mit gondoltok, elég lesz Philippe számára az, hogy újra kell építenie a kapcsolatát az Igazijával, akit teljesen elvadított magáról a viselkedésével? - fordult a többiek felé.
- Az Igazija? - vetette fel az egyik hátrébb álló, vöröshajú nő.
- Igen. Harry és Philippe kislánya tegnap túlélte a kritikus két hónapot. Teljesen egészséges - felelte az uralkodó, apró mosollyal a fekete ajkain.
Tudtam, hogy ennek örülnöm kellett volna. De fejem csak megfájdult tőle, hiszem teljesen át kellett terveznem minden lépésemet így. Azonban nem értem rá ezzel foglalkozni, mert egy pillanattal később, elszabadult a teremben a Pokol.