Egy albínó élete

5. rész

Suli után amikor haza mentem boldogan vettem észre, hogy apuék kocsia a ház előtt van.
-Halihó!-léptem be a házba.
-Szia kicsim. Csináltam egy kis spagettit. Ebédelj, majd tanulj-nyomott egy puszit a homlokomra anya, majd éppen elakartam mesélni neki mindent Roxiról és Szaszáról,... de lerázott-Most megyünk apáddal kipihenni magunkat.
-Oké...jó pihenést-mondtam.
-Köszi-indult felfele a lépcsőn.
-Anya!...-szolítottam meg, majd elkezdtem gondolkozni-...köszi... a spagettit...-nem voltam képes elmondani, hogy mennyire hiányzik a szeretet, hogy foglalkozzon velem. Nem voltam képes elmondani, hogy mit tett velem Roxi.
Anya furcsán nézett rám, majd mondta, hogy szívesen, és ment lefeküdni. Apával még csak nem is találkoztam. Nem tudtam enni egy falatot se. Felmentem a szobámba, és lefeküdtem az ágyamra, és csak gondolkoztam. Arra gondoltam, hogy ha anyáék nem hallgatnak meg és nem segítenek nekem, akkor magamon kell segítsek. Nem hagyom, hogy egy depis öngyilkos legyen belőlem! Nem adom fel! Igen gondoltam már rá, de csak éppen megfordult a fejemben semmi komoly. Főleg amikor idejött Szasza, és elmondta az igazat rájöttem, hogy még sem olyan reménytelen az életem.
Egyszer csak mit gondoltam mit nem felkeltem, elvettem a pénztárcámat és a kulcsomat, felvettem a drága cipőmet amit utálok, és elindultam. Miért utálom ezt a drága cipőt? Lehet, hogy egyesek mindent megtennének egy ilyen cipőért, vagy egy ilyen nagy házért stb., de én mind ezt utálom. Utálom a hatalmas házunkat, utálom hogy két telefonom van (abból is csak az olcsóbbat használom, mert utálom a másikat), utálom a rengeteg drága ruhámat, utálom, hogy mindenem megvan... Hogy miért utálom? Hát megmondom: Utálom, mert ez a sok drága dolog abból a pénzből van, amiért a szüleim annyit dolgoztak, hogy egy perc idejük sem maradt rám. Utálom, hogy már ezért is egy csomóan kiközösítettek életem során, hogy én milyen elkényeztetett vagyok, mert egykének számítok mióta a testvérem itt hagyott, blablablaa... Utálom, hogy a szüleim inkább mindent megvásárolnak nekem, pedig helyette annyi időt tölthetnénk együtt. De ők hellyette csak dolgoznak a pénzért, dolgoznak a drágább és drágább ruhákért, cipőért, házért stb. Na ezért utálom.
Miközben sétáltam elkezdett esni az eső. Egyre jobban és jobban esett, de nem érdekelt. Sőt minél jobban esett egyre lassabban sétáltam. Nem érdekelt a világ. Nem érdekelt, ha elázik a drága új fehér cipőm, nem érdekelt ha tiszta sár lesz. Nem érdekelt ha a farzsebemben elázik a telóm. Nem érdekelt, ha elázik a hófehér hajam. Nem érdekelt, mert ezek a dolgok egész életemben csak bánatot okoztak nekem. A drága cuccaimért mindig elkényesztetettnek hívtak. Hát amikor véletlenül megbarátkoztam valakivel és eljött a házunkba... A nagy drága házunkba. Hát kb. addig tartott az a barátság is... Biztos rossz amikor valaki szegény és nincs semmilye, de az se a legjobb amikor a szüleid konkrétan úgy akarják elterelni a figyelmedet arról, hogy nem foglakoznak veled, hogy mindent megvásárolnak neked. Kiskoromban pl. kérleltem mindig, hogy apum olvasson fel nekem meséket. És ő a helyett mit csinált?  Vett nekem Tv-t, minden féle CD-t mesékkel és játékokat. Még kicsi voltam és annyira nem vettem észre, de ahogy egyre nőttem mind többször és többször utasítottak vissza a szüleim. Ha rákérdeztem, hogy miért nem szeretnek velem játszani, vagy ilyesmi leszídtak, hogy mindent megvesznek nekem és erre ez a köszönet. És ilyenkor én magamban megkérdeztem, hogy én mikor kértem, hogy mind ezt megvegyétek nekem?
Ami közben ezen gondolkoztam észre se vettem, hogy milyen hamar oda értem.

Reméleeeem tetszett ez a rész. Vajon hová ment Nóra, és hogy fog felállni a depis helyzetből. Vajon megbírkozik egyedül?