Amerikából jöttem (HP fanfiction)

2. Szövetségesekből barátok

Az élet csodálatos volt a Roxfortban. 

Velem együtt négyen voltunk elsőéves griffendéles lányok. Katie Bell, Christie Andrews, Natalie Connor és persze én, Hannah Winslow. Már másnap reggel kiderült, hogy a három lányból kettő biztosan nem lesz a kedvencem, amikor kis híján sírva fakadtak azon, hogy nem tudják az utat a Nagyterembe. Rájuk pirítottam, hogy tizenegy éves létükre ugyan mégis miért vannak kétségbe esve. Hét évig fogunk itt élni, Isolt Sayre szerelmére! Úgyhogy Katie és én vezettük a menetet. Fredet vagy George-ot hiába is próbáltam volna rávenni, hogy segítsenek, annyi útmutatással szolgáltak, mint egy meztelencsiga vagy az iskola - mint megtudtam egyetlen- kopogószelleme, az utánozhatatlan Hóborc.  

Az órarendünket az első reggelen házvezetőnk osztotta ki. Mágiatörténet, átváltoztatástan, bűbájtan, bájitaltan - másról se volt szó reggelinél, mint a tantárgyakról és a tanárokról. Csalódottan láttam, hogy a repüléstan egyelőre nem szerepelt az óráink listáján.  Ez nem vette el a hangom, állandóan csicseregtünk mindenféléről, és úgy tűnt a szobatársaimnak be nem állt a szája. Hozzám hasonlóan imádtak csicseregni.

Katie még arról is kifaggatott, hogy az Ilvermornyban milyen óráim lettek volna. Hát tudom is én azt? Nem lettem Ilvermornys, de azért egy icipici sértődés után mégis mindent elmondtam, amit az amerikai varázslóiskoláról tudtam. A Roxfort viszont sokkal jobban érdekelt, így Katie-vel karöltve rákényszerítettük a másodikosokat, hogy meséljenek nekünk a tanárokról.

Piton professzornak eleve rossz volt a híre – Fred és George rémtörténeteket meséltek arról az óráról, Lee és több másodéves pedig megerősítette ezt. Levontam azt a következtetést, hogy az ő óráján nagy önfegyelemre lesz szükségünk, bár a hírek alapján McGalagony professzor sem maradt el szigorúságban. 

A bájitaltanra várnunk kellett egészen csütörtökig. Addig majdnem minden tanárral volt már óránk. A sötét varázslatok kivédése és a mágiatörténet órákról már a hét első napján kiderült, hogy nem fogom a kedvenc óráim közé sorolni. Az előbbit egy olyan tanár tartotta, aki jövőre nyugdíjba vonul, és olyan halkan beszélt, hogy majdnem a teljes társaság elaludt rajta. A mágiatörténetet viszont egy kísértet által ismerhettük meg. Katie-vel meg voltunk győződve róla, hogy csak azért tartották meg ezt a tanárt, hogy a diákoknak meglegyen a napi nyolc óra alvásuk. 

Bűbájtanon a pöttöm kis Flitwick professzort először észre sem vettem, mert nem látszott ki az asztalok között, és szegénynek a nevét is nehéz volt megjegyeznem - egészen a karácsonyi szünetig csak professzornak neveztem. Ennek ellenére az óráit nagyon szerettem - átváltoztatástanon kívül csak az ő óráján éreztem azt, hogy valóban haladunk.

Aztán elérkezett az első csütörtöki nap. Már előző este mindent összepakoltam, ami tőlem nagy szó volt, mert mindig reggeli előtt dobáltam be mindent a táskámba. Volt, ami a toronyban maradt, és volt olyan is, amit feleslegesen cipeltem egész nap magammal.

De aznap tökéletes akartam lenni. Korán reggel felébredtem, és Katie-t, akivel igazán jó barátságba kerültem a napok alatt, szintén felkeltettem. Aznap végre - gondoltam én- lehull a lepel Piton professzorról, és kiderül valójában tényleg  utálja-e a griffendéleseket, és minden alkalmat megragad, hogy pontokat vonjon le. Hiszen ez hírlik róla, illetve, hogy igen szűkmarkú a pontokat illetően: adni még sosem adott.

Katie-vel idegesen, és egy kicsit szorongva várakoztunk az alagsorban, felváltva nyugtatgattuk egymást. A professzor pontosan érkezett, talárja szinte úszott utána a levegőben. Pálcával kivágódott az ajtó, és beléptünk. Legelőször a szorongást izgatottság váltotta fel, ahogy felmértük a homályos termet, amit csak néhány fáklya világított meg.