Amerikából jöttem (HP fanfiction)

13. fejezet: Miért én?

Végre otthon vagyok. 

Úgy tűnt, sokkal jobb évnek nézünk elébe mindennel együtt is, mint az elmúlt három évben. Nemhogy az első hetet nem éltük túl nagyobb vihar nélkül, de az első napot sem. Éppen első reggelimet fogyasztottam az új év kezdetén, amikor egy baszott (bocsánat...) nagy kuvik – nem a házi Csipánk – reppent egyenesen a müzlimbe. Természetesen felvisítottam, így mindenki rám figyelt. 

Lupin professzor félig felemelkedett a székéből és a pálcájáért nyúlt, Piton professzor pedig egy ronda pillantást küldött felém. Kb. „Mit ordítozik, Miss Winslow?! Talán fél?" Igen, tanár úr – küldtem volna vissza egy pillantást – baromira félek ezektől a kicseszett nagy baglyoktól. Helyette csak próbáltam bűnbánó arcot vágni, de esküszöm, mintha láttam volna, hogy a professzor arcizmai megrándulnak.

Aztán kezdtem csak a piros borítékkal foglalkozni, viszont elkéstem vele.

- HANNAH CASSIOPEIA WINSLOW! HA MÉG EGYSZER EL MERSZ SZÖKNI OTTHONRÓL.... SZERINTED HOGY ÉREZTEM MAGAM, MIKOR HAZAÉRTEM AZ ÜRES HÁZBA, PÁRNÁKAT TALÁLTAM AZ ÁGYADON, ÉS EGY LEVELET?! AZTÁN KAPOM A HÍRT, HOGY HOPPANÁLGATSZ...

Úgy éreztem minden szem rám szegeződik, és nekem az járt a fejemben, hogy anyukám nagyon hatásosan tudja halálra rémíteni egy szem gyermekét, azaz engem. Ettől én is dühös lettem, hiszen szándékosan hozta rám a frászt eleve az idegen postabagollyal.

- ERRE RÁ EGY DEMENTOR TÁMAD MEG TÉGED... SZERINTED HOGY ÉREZTEM MAGAM? NEM ELÉG, HOGY EGY SZIGORÚAN ŐRZÖTT RAB MEGSZÖKÖTT A BIZTONSÁGOSNAK HITT AZKABANBÓL, ÉS MOST ANGLIÁBAN GARÁZDÁLKODIK... 

Miért nem bírja kimondani, hogy Sirius Black az? Különben is, mit törődik ő ennyire a kontinenssel? A lábát sem meri betenni ide.

MÉG EGY ILYEN KISASSZONY, ÉS JÖSSZ HAZA VONATTAL ÉS REPÜLŐVEL MINT EGY MAGNIX! A JEGYET TERMÉSZETESEN TE FIZETED KI! OLYAN ILVERMORNYS AMERIKAI CSITRIT FARAGOK MAJD BELŐLED, HOGY NÉGYFELÉ FOG ÁLLNI A FÜLED! 

A levél pedig fújtatott, aztán darabokra tépte magát. A madár még belém akart csípni, de én félrehúzódtam hegyes csőre elől, és a pálcámmal elhessegettem. Én pedig ott ültem vörös fejjel, nem tudva, hogy sírjak-e, vagy nevessek. Teljesen megfagytam. Egy percig nem is láttam semmit magam előtt, csak édesanyám pipacspiros arcát...

Észre sem vettem, hogy nemcsak én, hanem az egész Nagyterem megnémult. Nem mondom hogy sokan voltak ott, na de önmagában szégyen, hogy majdnem a teljes tanári kar előtt történt meg mindez. A sustorgás pedig nem segített a helyzeten.

- Cassiopeia? – tátogták a mardekárosok, és nevettek.

- Amerikai csitri? Magnix? Hoppanálgat?

Egyszer csak Harry arca kúszott be elém, ahogy elvett egy pirítóst és megkente. Először nem nézett rám, aztán végül mégis. Hozzám szólni senki nem mert, de ahogy „öcsikémmel" találkozott a tekintetünk, olyan hangosan kezdett nevetni, hogy ismét mindenki minket nézett. Aztán mikor én is nevetni kezdtem, már teljesen ostobának tűnhettünk.

- Legalább, most már megtudtuk, hogy anyukád a teljes Roxfortot képes elcsitítani. Tanárnak kellett volna lennie - bölcselkedett ő.

Nem bírtam ki, hogy ne nevessek könnyezve. Tudom, talán nem ez volt a normális reakció. Csak néztem a piros fecniket és törölgettem a könnyeim. Megtárgyaltuk az eseményeket úgy, mintha senki lenne nem körülöttünk, önfeledten. 

1. Ez már a második rivalló, amit egy hónapon belül kapok.

2. Most már mindenki tudja a második nevemet, amit eddig titkoltam mindenki elől.