Amerikából jöttem (HP fanfiction)

21. Az éjszaka (javítva)

A családfő, Bill, Charlie és Percy pillanatokon belül sehol sem volt. Ginnybe karoltam és elindultunk Fred és George párosa után. Beszélgettünk. Ez jó elterelés volt, mert Weasley barátnőm igen ijedt volt, és a nagy tömeg idióta pánikrohama sem segített ezen. Egy ideig Harryék is mögöttünk jöttek, de fogalmam sem volt, hol maradtak el tőlünk. Mikor megálltunk, már nem voltak ott.

- Ajaj... - néztünk egymásra mind a négyen. – Hová lettek?

- Keressük meg őket!

- Ez biztos jó ötlet? – vetettem fel.

- Hát persze, hogy az!

- Nagyok már - mondtam. - Tudnak magukra vigyázni. 

- Legalább nekünk együtt kéne maradnunk - mondta halkan Ginny.

- Ti menjetek tovább a pálya felé, ott találkozunk...

- Na még mit nem, Fred Weasley! Csak nem képzeled, hogy itt hagysz bennünket?

- Egyedül rád merem bízni a húgomat, soha, senki másra.

- Ez kedves, de nem mentek sehova.

- Megkeressük őket. Ott az öcsénk!

- Mit akarsz csinálni, Fred? Nem szállhatsz még harcba ezekkel! Nem láttad mit csinálnak? Egyébként is kiskorúak vagyunk mind, ezek meg felnőtt varázslók, ráadásul halálfalók!

- Vitatkozzatok csak, de inkább álljunk félre – rángatott minket odébb George. 

– Szerintem meg nem most kéne veszekedni! - Ginny.

- Igazad van, Ginny– sóhajtottam. Elkaptam a pillantását. – Ne haragudjatok.

- Semmi baj – mondta Fred.

- Nem tőled kértem bocsánatot, idióta – mondtam. – Ginnytől és George-tól.

- Vajon mi van Ronékkal? – kérdezte aggódva a lány. – Ugye nem esik bajuk?

- Nem fog – öleltem meg. Ekkor azonban az égen, mintha zöld füst lenne, valamilyen szimbólum kezdett formálódni.

Négyen ott álltunk a sövény mentén, és a sötét eget néztük. Egyetlen felhő, vagy csillag nem látszott, de az alakzat – ami lassan egy koponya alakját vette fel, amiből egy kígyó lógott ki- mintha millió kis zöld színű égi jelből állna. Amikor kikristályosodott, mintha egy léggömb pukkadt volna ki – sok ezer ember, varázslók és boszorkányok sikítása és kétségbeesett zokogása hallatszott. Én magam is majdnem elszédültem, meg kellett kapaszkodnom egy fában, és Fred karjában. Az ikrek is elég sápadttá váltak.

- Ajaj...

- Mi? Mi az? Mi az a jel odafönt? – kérdezte Ginny. Én kelletlenül néztem a fiúkra: ki mondja meg neki? – Ugye nem az, amire gondolok?

- Az, Ginny, a sötét jegy. Az ott Voldemort nagyúr jele. – A lány is elsápadt, keze ökölbe szorult. Csendben vártuk, hogy elcsituljon a rémület, majd indítványoztam, hogy menjünk vissza.

- Ginny, Fred, George! – sietett hozzájuk Charlie. Az inge egy nagy felületen elszakadt. – Jól vagytok?

- Igen – felelték.

- A többiek? – kérdezte Bill is, miközben félreállt az ajtóból, hogy bemehessünk. Észrevettem, hogy a karján egy hosszú vágás van. Felvontam a szemöldököm. – Ez még semmi más sérülésekhez képest.