Amerikából jöttem (HP fanfiction)

39. Varangydudva

Az idő szaladt, sőt, szinte rohant... a tanárok rengeteg feladatot adtak nekünk, és nagy volt a csábítás, hogy legalább a prefektusi jelvényt leadjam, hátha kicsit könnyít a helyzetemen. Willre gondolva mégsem tettem meg. Miután Fred és én összejöttünk Roxmorts sétálóutcáján, Will egyből kiszúrta a dolgot, mégcsak szólnom sem kellett semmit. Gratulált nekünk, de nem tudtam kiverni a furcsa-szomorú csillogást a szeméből. Mintha úgy érezné, elvesztette a barátait. Ezt nem akartam. Tudnia kellett, hogy nincs így. Amíg gyűlésekre jártunk, őrködtünk a folyosón, addig is tudtunk együtt hülyéskedni és az ő kedve is sokat javult. 

Hogy mennyi szabadidőm maradt így? Nem sok, de azt mind Freddel töltöttem, és persze George-dzsal is.

Egyik alkalommal szinte teljesen kiürült a klubhelyiség. Kényelmesen elhelyezkedtünk a kandallónál, Fred a kanapén, én pedig a kanapénak dőlve, a szőnyegbe süppedve olvastam az eltüntetőbűbájok elméleti alapjait. Éppen egy leguán híres esetéről olvastam, akit eltüntettek és azután nem találták meg. De az állat elszaporodott, varázslénynek minősítették. Néhány generáció erejéig – amíg az összes, eltünedező állatot befogta a varázslényfelügyelet - azok képesek voltak teljesen láthatatlanná válni. Az a néhány mugli, aki ezt az egzotikus állatot tartotta, természetesen nem jött rá, hogy mi áll a háttérben és felháborodva jelentették az állatok elrablását a rendőrségükön. Így a főosztály egy külön egysége szállt ki, az állatokat könnyűszerrel elfogták. Tudvalevő volt, hogy a láthatatlanná vált házikedvenceket vonzza a csokiskeksz. Néhány nap múlva pedig felkeresték ismételten a bejelentőket, hogy adjanak egy új, átlagos házikedvencet nekik. Természetesen kieszeltek egy álmagyarázatot is: elfogták az elkövetőt és megtalálták nála az eltűnt állatot.

- Hihetetlenek ezek a magnixek – dörmögtem.

Már olyan késő volt, hogy nem számítottam rá, bárki is ébren van. Fred is elaludt a kanapén, miközben fél kezével átkarolt a vállamnál, mikor halk zörejeket vettem észre. Valaki osont: ez pedig nem volt más, mint Harry.

- Hogy mondod? – suttogtam.

- Hannah, te vagy az? De jó – sóhajtott mellém huppanva. Félretettem egy kicsit a könyvet, és átkaroltam. Mesélni kezdtem neki a leguánokról, de félbeszakított. – Ne haragudj, de nem tudok koncentrálni. Igazából semmire sem...

- A próba? – kérdezem. Ő csak bólint. – Sejtettem. Harry, ugye tudod, hogy hozzám bármikor fordulhatsz? Sosem fogom ajánlgatni a segítségemet...

- Mint Bumfolt?

- Mi? – kicsit hangosabban kérdeztem vissza, és Fred mocorogni kezdett. Megsimítottam a kezét, és feszülten vártam. – Mi? – suttogtam. – Segítséget ajánlott? De hát az tilos!

- Tudom. Nem is fogadtam el a segítségét... de most már nagyon izgulok. Nem tudok felkészülni a következő próbára.

- Miért mondasz ilyen butaságot, Harry? Mi lesz a feladat? – Válasz helyett egy rímes, kétütemű hetes dalt szavalt el nekem, amit megtoldottak egy felező nyolcassal. Igazán ritmusos volt.

Ott várunk, hol szól e dal Fent fül minket sose hall.Gyere, hisz mi neked kell,nálunk van, mi vettük el.Egy órád van, ne feledd,Hogy megtaláld, s visszavedd.Ha letelt, már ne remélj,Vége – többé nincs esély.

- Azta, ez szép volt. Te költötted?

- Nem! – csattant fel, de egyből csendre intettem. Fred megint mocorogni kezdett, úgyhogy várunk.