Amerikából jöttem (HP fanfiction)

46. A múlt képe

A Nagyterembe való belépésemet teljes sokk követte. Számítottam rá, hogy lesz megemlékezés, de amint megláttam a hatalmas, négy nagy fekete zászlót elszorult a szívem, és nyelnem kellett. Automatikusan megálltam és előre meredtem. „Cedric, bocsáss meg" gondoltam.

Fred megszorította a kezem, és rám mosolygott. Megyek. Helyet foglaltunk George, Angelina és Lee mellett. Szemben természetesen Katie és Will ültek. Arcukon nem volt mosoly. Az enyémen sem. Amíg Fred és George beszélgettek, én a környezetemet pásztáztam. Zellner, a mardekárnál nagyképűen vigyorgott a többiekre. Legszívesebben behúztam volna neki. A hugrabugosokra féltem ránézni. Sejtettem, hogy bánatosak lesznek, de azt nem, hogy milyen csendben, fegyelmezetten, falfehéren ülnek majd a vacsoraasztal mellett. Láttam Cho-t sírni és megsajnáltam. Pedig mindenki tudja, mennyire nem bírom elviselni.

Aztán a tanári asztalt kezdtem pásztázni. Piton Harryre meredt, de nem tudtam semmit megállapítani róla. Talán tudatosan emelt gátat előttem, egy szelencébe zárta az érzéseit és a gondolatait is. Harry után engem nézett, de én nem tartottam vele a szemkontaktust. Helyette Mordont vettem szemügyre. Az öreg még nem épült fel teljesen, és a legkisebb zörejre összerezzent.

- Hé, az a csirke már így is halott – szólt Katie rám -, nem kell még jobban megölnöd.

- Bocs – néztem rájuk, majd a csirkére. – Csak... még szoknom kell, hogy ez Mordon és nem K... más.

Ezek után Neville-t néztem. A fiút, ahogy az évfolyamtársai között van, néha egy-egy szót váltanak. Az édesanyja jutott eszembe és a kép. Mindenképpen beszélnem kell vele, még elutazás előtt. De mit akarok neki mondani?

Az elmélázásomból az igazgató zökkentett ki.

– Véget ért – szólt körülpillantva Dumbledore – egy újabb tanév.

Szünetet tartott, s a hugrabugosok asztala felé nézett. Mielőtt felállt, az az asztal volt a legcsendesebb a teremben, most pedig annál az asztalnál láthatta a legszomorúbb, legsápadtabb arcokat. – Sok dologról kell beszélnem nektek ma este – folytatta Dumbledore –, de mindenekelőtt emlékezzünk meg róla, hogy elvesztettünk egy kiváló embert, akinek most itt kellene ülnie... – A hugrabugos asztal felé mutatott – ...hogy velünk együtt költse el ezt az ünnepi vacsorát. Álljunk fel most valamennyien, és emeljük poharunkat Cedric Diggoryra. Néhány másodpercig székcsikorgás és tompa lábdobogás töltötte be a termet. Miután mindenki felállt, a több száz szájból mély, zúgó morajba olvadva felhangzott a pohárköszöntő: – Cedric Diggoryra.

Felálltam én is, és kimondtam. – Cedric Diggoryra. Itt tört el a mécses. Alig hallottam, mint mond a továbbiakban, mert a légzésemre figyeltem. Nem akartam mindenki előtt az egereket itatni. – Harry Potterre – emeltem a poharamat a többiekkel együtt, és a fiút néztem. Miután leültünk, folytatódott még a búcsúbeszéd. Senki nem zavarta az igazgatót a beszédében, a legtöbben csak maguk elé meredtek.

- A Trimágus Tusa célja a mágusok közti bizalom és barátság erősítése volt. Most, hogy Voldemort nagyúr visszatért, az összetartás fontosabb, mint eddig bármikor. Vendégeink, akik ma itt ülnek a teremben, bármikor visszatérhetnek hozzánk, itt mindig szíves fogadtatásra találnak. Még egyszer hangsúlyozom: erőnk az összefo-gásban van – a széthúzás meggyengít minket. Most, hogy Voldemort visszatért, száz-szorosan fontos, hogy ennek a belátásnak a jegyében éljünk. Voldemort nagyúr mesterien ért hozzá, hogyan kell békétlenséget, viszályt szítani ellenfelei körében. Csak úgy győzhetjük le őt, ha egyetértésünk és barátságunk kiállja a próbát. Mit számít, hogy nyelvünkben és szokásainkban különbözünk, ha a célunk közös? Ha nyitott szívvel fordulunk egymás felé, semmi sem állhat közénk. Meggyőződésem – s azt kívánom, bár tévednék –, hogy sötét és nehéz idők várnak ránk. Vannak köztetek olyanok, akiknek Voldemort nagyúr máris sok szenvedést okozott. Családok szakadtak szét miatta. Egy hete kioltotta egy társatok életét. Emlékezzetek Cedricre! Emlékezzetek rá, ha úgy hozza a sors, hogy választanotok kell a helyes út és a könnyű út között. Jusson majd eszetekbe, milyen sorsra jutott egy kedves, becsületes, bátor társatok, akinek nem volt más vétke, mint hogy keresztezte Voldemort nagyúr útját. Emlékezzetek Cedric Diggoryra...!