Amerikából jöttem (HP fanfiction)

4. fejezet: Anyja, lánya, nagynénje

- Várom, Georgie – kacsintottam.

Ismét az a passzírozó érzés, de egy pillanat és vége. Furcsa, hogy lassan egy éve hoppanáltam utoljára, és mégis alig érzem. Ezt meg lehet szokni? Ez a gondolat felderített, de még inkább az, hogy újra látom anyát. Mielőtt még beléptünk volt, a nénikém megfogta a kezem és egy utolsó pillantást vetett rám figyelmeztetőül a küszöbön. 

- Készülj fel. - Mégis mire? És miért most szól? 

- Te jó ég! - Figyelmeztető pillantásától kissé földbe gyökerezett a lábam. - Anya csak nem mérges?

- Dobtunk egy hátast a leveledtől. Épp nála voltam, mikor megérkezett a bagoly - mesélte. - Azóta már megnyugodott, de nem esett neki jól, amit és ahogyan írtál.

- Hát nekem sem esett jól, hogy nem írt nekem, mikor tudott volna küldeni levelet is nekem - felháborodott hangom behallatszódhatott, mert nyílt a bejárati ajtó, és ott állt anya. 

- Hannah! Milyen kellemes meglepetés,  hogy hazataláltál! - mosolyodott el, majd félreállt az ajtóból. - Végre megjöttetek! - A hangja bármennyire is volt  hűvös, megölelt, engem pedig elöntött egy kellemes érzés. Végre otthon vagyok. 

Jó volt belépni a hűvös levegővel teli konyhába, az asztalon pedig ott várt egy ibrik limonádé minket. Beljebb léptem, majd a bejárati ajtóból hallottam a hangját. 

- Tedd le a csomagod a szobádban szívem, majd gyere le inni valamit, és mesélni! Izz, gyere igyunk egy limonádét addig. - Le mertem volna fogadni, hogy felnőtt limonádét fognak inni, de nem bántam. A  csomagom viszont ott volt, ahol hagytam: a kertkapunál. Nagynéném ott hagyta. 

Fel kellett volna tűnjön már elsőre is, hogy baj van. Anya túl kedves volt. Egy kívülállónak talán nem tűnt volna fel. De... az a baj, hogy tőle örököltem ezt a stílust, szóval... most kéne bezárkóznom a szobába.
De a fene egye meg, én egy griffendéles harcos vagyok! Hát nem fogok gyáván elbújni... de nem ám, még akkor sem, ha a saját testemmel kell feltolnom a ládámat a lépcsőnkön az emeletre.

Mielőtt visszaindultam volna a kertbe, ahol életem két meghatározó asszonya beszélgetett, mégis nekiláttam kipakolni. Elhoztam az év közben keletkezett griffendéles dolgainkat. Sálakat, zászlókat, még azt a lepedőt is, amit az első kviddicsmeccsre csináltunk. Nem akartuk otthagyni, nehogy eltűnjön, ezért kisorsoltuk ki vigye haza. De találtam számos képet... az egyik közös fotónk, amin Fred, George, Lee, Katie, én és Will egymásba kapaszkodunk és nevetünk, a kedvencem volt. Azt a képet egy Kenneth Towler nevű fiú, Fredék egyik szobatársa készítette rólunk. De voltak más fotók is, amit kitettem az ablakom mellett lógó parafára.

A ládámat is kiürítettem, és tisztán az egyik sarokba állítottam. Habár minden rendezetté vált körülöttem, mégis hiányérzetem volt. A szobám. A szürke szín, ami dominált, most olyan idegennek tűnt számomra. Nem hagyhattam annyiban - kidíszítettem azt is, mielőtt elindultam volna a konyhába. Olyan sok időt tölthettem el vele, hogy anya előbb jött fel. Már a lépcsőről magyarázott valamit, amit nem értettem. Kinéztem az ajtón, hogy behívjam, és ő elhűlt a látványtól. Szinte még nekem is káprázott a szemem a vörös-arany csíkoktól. Lehuppant a kényelmes fotelembe, és nénikémért kiáltott.

- Iz! Gyere gyorsan... - Nénikém feltrappolt a lépcsőn és belépve a szobámba hátrált egy lépést, majd nagyokat pislogva visszalépett előre.

- Hűha, ez... igazán... vörös-arany lett. Ezek a griffendél színei, igaz? – kérdezte és alaposan szétnézett.

- Igen. De még nem végeztem. Az ágyam fölé, a plafonra szeretném ezt felszegezni – mutattam egy nagyobb, griffendéles sálra. Izzy néni elővette a pálcáját és már fent is volt.