Amerikából jöttem (HP fanfiction)

14. fejezet: Roxfort vagy Roxmorts?

Oliver egy ideig csendben ült mellettem, és a tűzbe bámult. Ránéztem, amolyan „nyögd már ki ba*dm*g" tekintettel. Nem teljesen értettem, mit akar.

- Win... - kezdte. Igen, egy újabb becenév. Mondtam már, hogy imádom az angolokat. Kreatívak. – Tényleg jobban vagy? – bólintottam.

- Kedves, hogy kérdezed. – Nem tudtam, mire akar kilyukadni. Végtére is ő Wood volt, a csapatkapitányunk. Futásra készen helyezkedtem, ha esetleg kiselőadást akarna nekem tartani.

- Aggódtam érted – mondta a szemembe nézve. – George és Fred is...

Alig bírtam ki, hogy ne horkantsak fel. Az ikrek aggódtak értem? Akiért aggódsz, azzal törődsz. Az ikrek sehol nem voltak, de Harry már az előbb itt toporgott, és próbált beszélgetni velem. 

Bár... ha egy picit is aggódtak, Angelina biztos mindent megtett, hogy Fred elfelejtse az aggodalmait. Könnyen lehet, hogy bevált a terve. Az idegeskedés helyett inkább A rúnákról középhaladóknakra bámultam, amit egészen addig olvastam.

Oliver nem kiselőadásra készült, az egyértelművé vált, amint elkezdett beszélni. Nem tervezte meg, hogy dadogós-bénácskán hord le, abban biztos voltam.

- Figyelj, van közöttetek valami? Úgy értem, Freddel. - Ha valamire, szinte esküdni mertem volna, hogy nem Oliver fog tőlem ilyet kérdezni. Úgy megdöbbentem, hogy elfelejtettem válaszolni. – Hannah? Van? 

Tényleg, van köztünk valami? Volt köztünk valaha bármi, ami miatt azt gondolhattam volna, hogy barátoknál többek lehetünk? Az egyértelmű válasz az volt, hogy nem.

- Persze, hogy van - feleltem röviden, és megragadtam a karját, hogy visszatartsam, mert el akart menni. – Barátság. Fred és én csak barátok vagyunk - mondtam végül. Az, hogy én szeretném, nem jelenti azt, hogy van is valami. – Tudtommal nincs semmi más – néztem a fiúra. Ha nem folytatja, rákérdeztem volna, miért kérdezi.

- Tudod jó barátomnak tartom őt, és egy csapatban is játszunk. De ha nincs semmi... - Úgy nézett rám, mint aki most lát először, én pedig gyanakodni kezdtem, hogy valami nagyon nincs rendben a csapatkapitányomnál. – Akkor bátran meg merem kérdezni, amit akarok. – A kezemet a kezembe vette, és megsimította a tenyerem. – Win, eljössz velem holnap Roxmortsba?

***

Angelina, Fred, George. Freddel szemben én. Balra mellettem Katie, jobbra Will. Ez volt az új, negyedikes ülésrend a nagyteremben. De Angie most nem volt sehol, Will pedig Katie mellett ült. A jobbomat Wood foglalta el, széles mosollyal. Adott egy puszit a fejemre. És hogy ekkor mi történt? Semmi. 

Legjobb barátnőmtől minimum egy örömsikításra számítottam volna, de tegnap este, mikor elmondtam neki, hogy Oliver Wood bizony engem randira hívott, én pedig igent mondtam neki, már akkor el akarta venni az ép hallásom örömében.

- Indulhatunk? – kérdezte Fred.

- Hannuci, jössz? – kérdezte George. Katie egy "de pofátlanok ezek, hogy kérdezhetnek ilyet?" pillantást küldött felém, majd Willbe karolva küldött egy mosolyt felénk, és elindultak kifelé. Csak szép lassan, mert ő sem akart lemaradni, ha dráma üt ki.

- Nem – feleltem. Oliverre pillantottam. Nem tudtam nem mosolyogni. Nem is gondoltam volna, hogy egyszer érezhetem ezt...

- Mehetünk? – állt fel az asztaltól a mellettem ülő fiú. Bólintottam. – Akkor induljunk, Win.