Amerikából jöttem (HP fanfiction)

12. fejezet: Ezek a dementorok...

A vonaton elindultam megkeresni Harryéket, nemcsak azért, mert rendezetlen ügyem volt Harryvel, de egyébként is kíváncsi voltam a fiú barátai mit szólnak a Sirius Black-történethez. Nem szabad elítélni, lételemem a pletyka, az információk begyűjtése. Ám alig léptem be a fülkéjükbe a vonat egy nagyot zökkent. A fények először vibráltak, majd elaludtak, és az ablakokon jégvirágok jelentek meg. Nagyon szép lett volna, de pontosan olyan félelmetesen sötét volt, mint az álmomban. Most viszont megráztam magam, griffendéles vagyok, az ég szerelmére! Fényt gyújtottam pálcám hegyén, és kerestem egy helyet Neville és Ginny között. Csak vége lesz a sötétnek, nem?

- Cass – szólt Harry. Azóta nem hajlandó másképp hívni, mióta hallotta a teljes nevem. Igen, a rivalló. – Mi szél hozott ide?

Mielőtt válaszoltam volna, egy zöldes, halott kéz jelent meg a látóteremben, és hátra hőköltem az ülésben. Ugyanaz a csontos kéz volt, amit álmomban láttam. A lény hörgő hangot adott és körbeforgatta a fejét. Legalábbis azt a testrészét, ami a fejének kellett volna lennie. Legnagyobb rémületemre megfogta a kezemet, és elöntött a hideg, végtelen rettegés. A csontjaimig hatolt a fagy. A rémületem kiülhetett az arcomra, így hálát adtam a sötétségnek, ami elrejtette azt. Már vacogtam, mégsem tudtam másra koncentrálni, mint az előttem ülő, eszméletlenség felé sodródó fiúra. Ez erőt adott nekem, hogy megpróbáljam elűzni saját rettegésem. 

-  Sirius Black nincs itt. Távozz! – A kupéban lévő ismeretlen alak, akit csak a dementor fogságában vettem észre, felállt és és egy fényes pajzsot idézett meg. Szavaival és a bűbájával sikerült elűznie a lényt, ám Harryn ez már nem segített sokat. 

Miután eltűnt, a férfi felénk fordult. Amint rám nézett, megcsillant a szeme és biztatólag rám mosolygott. Először azt hittem, hogy valamit félreértek, de úgy tűnt, mintha ismerne. Harryt megpróbáltuk felébreszteni, felsegítettem őt az ülésre, a férfi pedig csokit vett elő, és széttördelte nagy darabokra. Ginny és Neville távozott a maga csokidarabjával.

- Vegyetek ti is – biztatott. Én elvettem egyet.

- Mi volt az a lény? – dadogta szinte Ron.

- Egy dementor – válaszoltam elhűlve, és csuklómat masszírozva. – De nem tudom, mit kereshetett itt.

- Azt ellenőrizte, hogy nincs-e itt Sirius Black – mondta, mintha nekem beszélt volna, és a kezét a csuklómra tette. – Te jó ég! Milyen hideg a keze, Miss...

- Winslow.

- Winslow. Hát persze – megint elmosolyodott. Volt valami a tekintetében, ami azt súgta talán ismeri az anyámat. – Vegyen fel egy meleg kesztyűt, és egyen még egy csokit. El fog múlni a sápadtsága hamarosan. Harry, te is vegyél egyet. Én megkeresem a mozdonyvezetőt.

- Na jó... - mondtam, miután messze járt tőlünk. – Csak szerintem bizarr a pasas? Mintha ismerne minket, Harry. De komolyan. – A fiú csak vállat vont.

- Szerintem rendes – mondta Ron is, csokival a szájában. - Különben is, ő lesz az SVK tanárunk - folytatta. - Ezek után nem kötözködnék vele. - Úgy mutatott az ajtóra, mintha a dementor még mindig ott állt volna. 

- Hermione, egyél csokit – mondtam a lánynak, miután napirendre tértem Ron mondandója felett. – Tényleg hatásos.

- Sikított valaki? –Harry megfogta a kezem. Én csak ingattam a fejem.

- Nem – mondtam is. – De lehet, hogy ez egy korábbi emléked, öcsi – mondtam neki. Már nem reszkettem annyira, mint mikor az a szörnyeteg belém kapaszkodott. – A dementorok kiszívják az emberből a jót, és csak a rossz emlékek maradnak. Kiszipolyoznak... ha tehetik lecsupaszítanak, egészen addig, amíg bele nem őrülsz. Ezek őrzik Azkabant is. – A szavaim még egy ideig visszhangoztak a néma csendben, ami ránk telepedett.