Amerikából jöttem (HP fanfiction)

28. Pletykák...

A napok csak úgy suhantak el mellettünk. Katievel, Willel nagyon sokat bohóckodtunk, amihez egy-egy legendás lények gondozása órán társult Tim is, aki kezdett egészen emberivé fejlődni. Most már nemcsak válaszolt, néha kezdeményezett is egy-egy beszélgetést. És kiderült, hogy humora is van. Esténként pedig a Weasley ikrek is csatlakoztak hozzánk.

Próbáltam Harryben is tartani a lelket, de sem én, sem Hermione nem pótolhatta a legjobb barátjának hiányát. Én ugyan nem álltam szóba Ronnal, de Hermione igen, és hiába győzködte őt. Tanúja is voltam egyszer.

- Ron, beszélj már vele, kérlek... - de a fiú elfordította a fejét, és addig nem szólt és nem nézett a lányra, amíg nem ejtette a témát. – De hát látom, hogy hiányzik neked... és te is neki.

- Hagyd csak, Hermione – vigyorogtam rá egyszer. – Harry most már velünk van. Hiszen most már, hogy bedobtam a nevét a serlegbe, engem szeret a legjobban.

Ez volt az első alkalom, hogy kipróbáltunk valamit. Ugyanis megelégeltem, hogy mindenki azt kérdezi tőlem is, hogy mi Harry nagy titka. Ezért Katievel mindenféle ostobaságot találtunk ki esténként, amikor nem tudtunk aludni. Például, hogy mi dobtuk be a nevét a serlegbe. Ha bárhol meghallottuk a pletykálókat, egyből mi is erről kezdtünk beszélni.

- Katie, nem is tudtad? Harry fennhangon mesélte Hagrid professzornak, hogy Colin, tudod az a fényképmániás srác segített neki. Fellebegtette egészen a kupa felé, ahol ő bedobta a saját nevét. Úgy volt, hogy Colin nevét is bedobják, de lekapcsolták őket, így arra már nem került sor.

- Tényleg? Azta! Nem is sejtettem volna, hogy a kis Colint így rá lehet szedni... és ki volt az, aki rajta kapta őket?

- Úgy tudom maga Piton professzor. Azért úszták meg, mert Harry megígérte, hogyha kiválasztják és nyer, akkor fele-fele arányban megosztoznak.

- Hiába, a tanári fizetés ma már semmire se elég... - sóhajtott barátném. Ekkor lépett oda Will.

- Miről beszéltek, csajok?

- Harry Potterről – vágtuk rá.

- Hallottátok, hogy Piton azért hallgatott igazából, mert máskülönben kiderülne, hogy Potter nem is olyan kényszeres csínytevő, mint azt ő híreszteli?

- Hát persze, ez egybevág azzal, amit én tudok. Bár szerintem a galleondíj enyhíti a lelkiismeretét...

Máskor például azt meséltem Amelia Connornak, aki egy hatodikos hugrabugos volt, hogy Harryt igazából Dumbledore nevezte be, mert nem bírta volna elviselni, hogy valaki olyan legyen a Roxfort bajnoka, aki nem griffendéles.

- Persze, maga D. prof. is griffendéles volt a maga korában. Harry mesélte, hogy összekacsintottak a professzorral miután a vendégiskolák eltűntek a színről.

- Miről beszéltek? – lépett oda hozzánk Cedric, éppen akkor. – Hannah, válthatnék pár szót veled?

- Hogyne – bólintottam Améliának.

- Te terjesztetted el, hogy a péniszméretünk alapján választottak bajnokká? – Cedric a falnak szegezett, és olyan komolyan, őszintén kérdezte, hogy az ajkamba kellett harapnom, hogy ne nevessek fel.

- Én ilyet sose tennék – feleltem, küszködve a sírással. – Én pletykálni? Dehogy... Ced, gondolkodj már – már vigyorogtam. – És akkor Fleurt mi alapján választotta ki a serleg? Én használnám az eszem, ha ilyet kezdenék terjeszteni... ami hazugság lenne, ezért nyilván nem fognék bele.