Szeress, hogy veszíts |Bakugo × Reader - Befejezett|

15. - Itt vagyok

A szőke hajú fiú előttem állt, nekem a kezem pedig lendült az arca felé. Semmi megbánás, semmi bocsánat. Ebben a pillanatban semmit se éreztem. Csak azt hogy helyretudjam őt hozni. Őt, akit szeretek.

A kezem csattanása a bőrén, nagyobb volt, mint amit én eltudtam volna képzelni. Nem szerettem volna neki ekkorát adni. Sőt..Meg se akartam ütni. De kellett neki jelenleg egy jel, ami afelé vezeti, hogy rosszat cselekszik. Én megakartam neki adni ezt a jelet, hiszen kiakarom menekíteni a végtelen semmiből, melyben évek óta benne van, és nem találja a kiutat. De ezúttal más lesz. Én leszek a kiútja, és kifog jutni.

Katsuki arca oldalra fordult a lendülettől. Nagyot adtam neki, nem tagadom. A kezem nyoma ott maradt hófehér bőrén, ajkai kissé eltátva csillogtak.

  - [Név]... - suttogta Kirishima.

  - Térj már észhez! - emeltem meg a hangomat - Nem lesz jó semmire az, hogyha így letámadsz minket! Katsuki, sajnálom, hogy nem szóltam neked, vagy üzentem, hogy eljöttem Kirishimahoz. Azonban szükségem volt rá, hogy beszéljek vele. Ha nem találtál, akkor fel is hívhattál volna, nem kellett volna ide rontanod. Nem akartalak egyedül hagyni, de nem azért jöttem el, hogy te egyedül maradj. Szóval kérlek, nyugodj meg, vegyél mély levegőt, és megoldjuk. Megfogjuk oldani - suttogtam.

Közelebb mentem hozzá, majd puha arcát a két kezem közé fogtam. Ráerőszakoltam, hogy elfordítsa fejét, és a szemembe nézzen. Vörös szemei találkoztak az én szemeimmel. Könnyektől volt fátyolos a tekintete, ajkai pedig remegtek. Így igyekezett visszafogni azokat az érzéseket, melyeket mindig is elrejtett előlünk. A depresszió okozta érzéseket, melyeket a lelke legmélyebb bugyraiba rejtett, hogy senki se fedezhesse fel őket, ezáltal pedig gyengének nevezze őt.
  Katsuki összevonta a szemöldökét, melytől még fájdalmasabb kép tárult elém. Sose szerettem, ah egy általam szeretett személy szenvedett. De ezt senki se szerette. Katsuki nagyon rövid idő alatt lett számomra annyira fontos, hogy tűzbe tenném érte a kezemet. Megakartam őt menteni a pokolnak, amit valóságnak hívtak. Volt olyan ember, akinek tökéletes volt az élete? Nem. Rohadtul nem. Mindenkinek voltak és vannak problémái és mindenkinek a sajátja a legnagyobb.

  - Shh... - néztem fel szemeibe, miközben hüvelykujjammal elkezdtem cirógatni az arcát - Sajnálom, hogy megütöttelek. Csak azt akartam, hogy észhez térj. Engedd ki magadból, ha ezt szeretnéd. Kirishima és én nem fogunk ítélkezni. Sírj, akárhányszor csak szeretnél, én itt leszek. Csak kérlek...Ne tegyél magadban kárt, mert ezzel nekem is fájdalmat okozol. Értetted? - hangom mindvégig kedves, és törődő volt. Legszívesebben elsírtam volna magam, és szorosan magamhoz ölelve bőgtem volna vele együtt. De nem lehetett. Erősnek kellett maradnom, hogy őt is erőssé tudjam kovácsolni.

  - [Név].. - folytak le forró könnyei az arcán - Sajnálom..Nem akartam.. - hunyta le szemeit, könnyeit pedig folyamat nyeldeste le, hátha ettől jobb lesz de nem. Ettől semmi se lesz jobb - Nem akartam.. - hangja egyre keservesebb volt, nekem pedig úgy hasadt meg egyre jobban szívem.

Időközben hallottam, hogy Kirishima felállt, és egy pohár vízzel tért vissza közénk. Nem adta át a szőke hajú fiúnak. Csak állt mögöttünk, és tartotta az átlátszó poharat ujjai közt. Tudtam, hogy ő is rosszul érzi magát, ahogy én. Nem tudjuk, hogy miként segíthetünk neki. Csak annyit tehetünk, hogy itt vagyunk neki, és nem hagyjuk őt magára.
  Katsuki lábai remegni kezdtek és féltem, attól, hogy esetleg rosszul lesz. Kezeit az enyémekre vezette, amik úgyszintén remegtek. Az agyam pörgött, és egyfolytában azon kattogott, hogy mivel tudnék neki segíteni, amitől jobb lehetne neki.

  - Bakugo, feküdj le pihenni, jó? Utána jobb lesz - szólt kedvesen Kirishima, majd letette a szekrényre a vizet.

Katsuki nem válaszolt. Közelebb lépett, és szorosan megölelt. Már amennyire szorosan megtudott ölelni, ugyanis erőtlen volt.