Szeress, hogy veszíts |Bakugo × Reader - Befejezett|

Epilógus - Első évad

5 év múlva

Az idő telt, és a változások egyre inkább gyarapodtak az életemben. Nehéz idők köszöntöttek rám, mégis felemelt fejjel birkóztam meg ezekkel az időkkel.
  Katsuki elment az életemből. Kitört belőle, mint egy bomba, melynek nem sok ideje volt hátra. Nehezen birkóztam meg az idő ezen részével. Az 5 év alatt 2 fiúval randiztam, de csak azért, emrt a többiek javasolták, hogy menjek el velük, hogy ne Katsukira gondoljak. Egyik se volt több, mint egyszeri alkalom, ugyanis egyrészt nem voltak olyanok, akiket kedvelnék, másrészt pedig Katsukit szerettem volna magam mellett tudni. Elmentem velük enni valamit, viszont nem engedtem semmit nekik. Még ölelést se. Nem voltam képes erre. Végzős éveimben volt ez a két fiú. Azóta senki. Képtelen vagyok másra is úgy tekinteni, mint ahogy rá. Nem tud senki úgy megmosolyogtatni, ahogy ő. Az érzéseim leragadtak a 17 éves önmagamnál.
Ahogy teltek az évek, úgy cseperedett minden. Immáron 23 éves vagyok, és utolsó évemet töltöm az egyetemen. A többiekkel mind szét szóródtunk. Ahogy csak Katsukival, úgy váltak szét az útjaink itt is, egymással. Nem maradt egyben semmi. Amint elhagytuk az iskola kapuit, a barátságok is szétestek. Hisz egyszer mindennek vége lesz. Csak a megfelelő időben, és a megfelelő módon. De ezt mindenki tudja, nem? Legalábbis jobbik esetlen. Hisz ez az élet. Melybe belecsöppentünk, és élünk, míg értelme van. Még pár hét, és elhagyom az egyetem épületét, és megkezdem a saját magam jövőjét. A saját életemet, melybe senkinek nem lesz beleszólása rajtam kívül.
  Egy nap épp hazafelé tartottam az egyetemről, amikor a lámpa pirosra váltott át. Megálltam a járda szélén, mely szinte hullámzott, annyira meleg volt. Magam elé meredtem, és így figyeltem az embereket. Embereket, kik ugyanolyanok, mint én. Ugyanúgy élnek, és ugyanúgy lélegeznek, mint én. Ahogy az embereket kémleltem, megakadt a szemem egy emberen. Pontosabban egy fiún. Kezében egy nagy csokor rózsa volt. Elegánsan volt kiöltözve. Egy fehér ing volt rajta, mélyen apró minták voltak. Sajnos nem láthattam, hogy miféle minták, hisz addig nem látott el a szemem. Egy fekete, kissé feszülős nadrágban volt. Lábam lévő cipőt még messziről is kiszúrtam. Fehér Vans-s. A kedvenc márkám. Tetszik a stílusa, de minek is fordítok ennek figyelmet? Hisz most fogom utoljára látni az életben. Valószínűleg olyan emberhez mehet, aki fontos számára, hisz ha nem így lenne akkor nem csípte volna ki magát ennyire. Amíg gondolkodtam, a lámpa zöldre váltott. A nép megindult, és ennek következtében elveszítettem a tekintetemet a fiúról.Nem törődtem vele továbbra sem. Inkább mentem, és mentem. Nemsokára már a házban voltam. Még mindig a anyával éltem, Zack pedig elköltözött a barátnőjével. Illetve...Feleségével. Két éve házasodtak össze, én pedig még mindig szingli vagyok, de meg vagyok magamnak így egyedül.

A nappaliban ügyködtem a laptopomon, amint megszólalt a csengő. Kíváncsian álltam fel a kanapéról, úgyis senkit se vártam, szóval meglepetéskéntért ez az egész. Siettem, és egyből ajtót nyitottam. Nagyon meglepődtem. Az ajtóban az a fiú állt, akit néztem a zebránál. Jobban szemügyre vettem, és a szemem annál jobban könnyes lett. Felismertem a fiút, akit egykor annyira szerettem. És szeretem a mai napig. Szememből kifolytak a könnyek, annyira instabil voltam abban a pillanatban érzelmileg.
  Magasabb volt, haja szőkébb. Szemei még mindig vöröslően csodálatosak. Egy kedves mosolyt húzott az arcára, majd felém tartotta a csokrot.

  - Jöttem, hogy újra fogadást kössünk, és ismét veszítsek - ahogy meghallottam hangját, tudtam, hogy a korszak, melyet oly régóta vártam, eljött.

Remegő kézzel átvettem tőle, és ahogy ez megtörtént, szorosan a nyakába ugrottam, és megöleltem őt. Erős karjai szorításába bújtam, melybe úgy szorított, mintha az élete múlna rajta. Szeretem őt. Még mindig. Mámorító illata belefúrta magát az orromba, és a szívembe is. Egy puszit adott a fejemre, majd fülemhez hajolt.

  - Remélem még mindig annyira szeretsz, mint én téged - hangjában éreztem a mosolyt, és könnyeim immáron rendesen kifakadtak.

Itt jöttem rá, hogy érdemes volt várni. A bizalom, mely kettőnk között épült, kitartott. Hosszú évekig. Már alig várom azt a fogadást, amibe újra belemegyek a szőke fiúval, hiszen a kezdetektől fogva már el is vesztettem, ahogy ő is.