Szeress, hogy veszíts |Bakugo × Reader - Befejezett|

19. - Apa

Csak néztem a mellettem álló fiút és a fogaskerekek forogtak az agyamban, hogy mit tudnék mondani vagy esetleg tenni, amivel könnyíthetek a lelkén és ezen az egész helyzeten. Viszont rá kellett jönnöm, hogy ez nem olyan egyszerű. Hiába értem meg a helyzetét, százszázalékosan nem tudom őt megérteni, hiszen velem soha nem történt ilyen. Csak annyit tudtam tenni, hogy ott akkor vele voltam és nem hagytam, hogy a magány magába fullassza.

  - Katsuki... - érintettem meg a vállát.

  - Ha azt mondod, hogy minden rendben lesz, akkor komolyan mondom, hogy elsírom magam - fájdalmasan nevetett fel, miközben a szavak elhagyták ajkait.

Sajnáltam őt. Egyik rossz dolog jön a másik után az életében. Hiába próbál változni, nem sikerül neki. Mások azt hitték róla, hogy egy idegbeteg srác, holott ez nem volt igaz. Lehet, hogy heves természete volt, de ő is ugyanolyan ember, mint más.
  Valamit ki kell találnom, hogy jobb kedvre derítsem. Bármit megadnék azért, hogy őszintén mosolyogjon, hogy tiszta szívéből nevessen, és lehessen látni rajta kilométerekről, hogy boldog.

  - Menjünk el hozzád, és...

  - Nem fogom rád erőltetni a szexet. És nem akarom, hogy csak azért csináljuk, hogy nekem jobb kedvet tudj hozni. Nincs kedvem ehhez, ne haragudj - a mondata véget, szinte suttogta.

  - Bocsánat, csak szörnyen aggódom. Azt akarom, hogy mosolyogj... - dőltem neki a falnak, majd magam elé bámultam.

  - Mosolyogj - szólt kedvesen.

  - Én? Nem tudok. Nem vagyok képes, ha ilyen állapotban vagy.

  - Látod? Akkor én se mosolygok - jelentette ki, majd az összegyűrt papírt a zsebébe gyömöszőlte.

Ezt követően mellém lépett, majd ő is nekidőlt a falnak. Kellemes illata volt, hiába volt nemrég edzése. Sőt, lehe,t hogy nem is játszott igazából.

  - Hogy voltál képes beleszeretni egy ekkora nyomorékba, mint én? Nem vagyok jó semmiben. Rossz tanuló voltam egy ideig. Azt sikerült felhoznom, de ki tudja, hogy mi lesz később. Anyám egyre jobban iszik. Ha így folytatja komolyabb baja lesz, vagy...Vagy meghal. Nem tudok neki segíteni, hiába teszek bármit is... - halkult el, s ajkait kissé összeszorította a tehetetlenség miatt.

  - Nem fog... - fogtam meg a kezét, majd összekulcsoltam a sajátommal. Meleg volt a keze érintése, mégis éreztem, hogy remeg kicsit. A szívembe kedves melegség kezdett el áramlani az, hogy érezhettem őt magam mellett, és ő is engem. A tudtára akartam adni, hogy nincs egyedül - Minden rendben lesz. És igen. Kimondtam. És ha szeretnél sírhatsz is nyugodtan, hisz én itt leszek neked. Nem ítéllek el téged miatta, hiszen mindenkinek lehet egy nehéz időszak az életében. Emberk vagyunk és elfáradunk - néztem fel rá.

Ő csak maga elé bámult, összeszorított ajkakkal.

  - Tudom - szólalt meg, majd közelebb húzta magát hozzám, majd a fejemre adott egy puszit - Köszönöm - suttogta.

Ahogy kimondta, szorosan megöleltem őt. Annyi szeretetet akarok neki adni, amennyit csak lehet. Hisz megérdemli, és ezt én tudom a legjobban.

  - Szeretlek [Név]... - motyogta eltorzult hangon.

  - Én is szeretlek téged, Katsuki... - bújtam a nyakába, majd szorosabban fogtam magamhoz.

Így voltunk percekig. Hosszú percekig, melyek a legjobban voltak mindig is. Főleg azzal az illetővel, akit szeretsz.

  - Lehetne egy kérdésem? - kérdeztem, közben kifújtam a levegőt magamból.

  - Mondd - búgta ki magából a szavakat, majd belepuszilt a nyakamba.

  - Kijönnél velem apu sírjához? - kérdeztem tőle halkan. Igazából féltem a válaszától - Nem kötelező, csak szeretném neked megmutatni és egyedül nem szeretnék menni. Szeretném, ha ott lennél velem - éreztem, hogy már lassan görcsösen kapaszkodom meg belé. Nehezen érint, ha apáról van szó. 

  - Mikor? - hajolt el, majd elkezdte simogatni az arcomat, meleg kezével. Jól esett az érintése.

  - Gondoltam, hogy innen elmegyünk hozzám. Otthon vettem neki virágot, és kiszeretném neki vinni a sírjához.

  - Elmegyek veled mindenképpen - puszilta meg a homlokomat - Mindig mellettem voltál eddig. Alap dolog, hogy kimegyek veled - mondta ki a szavakat, miközben a szemembe nézett, arcán pedig ott volt a nyugodtság és a tisztaság. Végre meg tudott kicsit nyugodni.

Katsuki egy olyan oldalát ismertem meg, mióta közel kerültünk egymáshoz, melyet senki más, talán még Kirishima sem. Csak én ismerem ezt a kedves, édes, és gyenge oldalát. És szeretném, hogyha ez így is maradna.

  - Minden rendben? - nézett szemeimbe. Kicsit elkalandoztam.

  - Persze - hajoltam közelebb, hogy megpusziljam a száját, ám ő kiegyenesedett, így nem érhettem el ajkait - Hé... - néztem fel rá, mire egy vigyor kerekedett az arcára. Végre mosolyog.

  - Szeretnéd, mi?

  - Szeretném. Meg szeretnélek csókolni - néztem rá kérlelő tekintettel.

  - Én is téged - nézett rám végül kedvesen, majd közelebb hajolt.

Ajkainkat összetapasztotta, nyelvet pedig egyből az én számba juttatta. Amint nyelvünk összeért, ő mozgatni kezdte azt, az enyémmel. Lassú mozgásba kezdett nyelvével, melytől a boldogság határait súroltam. Kezeimet a nyakába akasztottam, ő pedig a derekamra helyezte kezeit, és közelebb vont magához. Csókunkat elmélyítette. Nyelvét nagyobb lassúsággal mozgatta tovább, s párszor meg is állt vele. Ilyenkor engedte, hogy én domináljak, ami kifejezetten jól esett.

  - Mehetünk? - húzódott el minimálisan, mire én bólintottam egyet. Egy puszit adott a számra még, majd elengedett.

Az öltözőben ment, és a cuccait kihozta. Mindezek után elmentünk hozzánk. Ott letettük a cuccainkat, majd kezembe véve a virágot, indultunk el a temetőbe.

Ahogy odaértünk, Katsuki kezét szorosabban fogtam. A sorok között ingáztunk, míg meg nem álltunk egy sír mellett. Nagy nagyobb sír mellett. Ott leguggoltam, majd letettem a virágot a sírra. Szemeim könnyesek lettek. Hiányzik.. Mindennél jobban. Ő az a személy, akit tényleg mindennél jobban szeretek, még a mai napig is. Katsukinál is jobban.
Felálltam, majd a sírra meredtem. Forró könnyeim elhagyták a szememet, vállam rázkódni kezdett. Miért halt meg? Miért kellett itthagynia, ebben a mocskos világban?

  - [Név]... - szólt halkan Katsuki.

  - Jól vagyok...Jól...vagyok... - szóltam egyre halkabban.

Barátom egyből magához húzott, és szoros ölelésbe zárt. Engedtem, hogy könnyeim felemésszenek a fájdalommal együtt. Visszaakarom kapni az apukámat, akit a világ elvett tőlem és már nem is fog visszaadni. Soha nem könnyű, ah egy szeretted eltávozik az élők sorából. Mondhatja azt más, hogy könnyebb lesz, de ez nem igaz. Ez soha nem lesz könnyebb.
  Katsuki édes dolgokat suttogott a fülembe, amivel sikerült neki minimálisan megnyugtatni. Imádtam benne, hogy csakis miattam képes volt ezt az oldalát is megmutatni és ilyesfajta érzelmes dolgokat mondani, csak azért, hogy én jobban legyek.

  - Szeretlek, érted? Mindennél jobban... - suttogta a fülembe a szavakat továbbra is - Otthon bebújunk az ágyba, és egy kis kakaó mellett nézünk mesét, vagy valamit. Jó?

  - Jó... - szóltam halkan.

Percekig így álltunk, míg szőke hajú barátomnak meg nem szólalt a telefonja. Elhajolt, majd egyből elővette a zsebéből, és felvette. Meg se nézte, hogy kitől jött a hívás.
Hallottam némi hangot, mire Katsuki kissé komorabban nézett maga elé, míg végül meg nem szólalt.

  - Apa?