Szeress, hogy veszíts |Bakugo × Reader - Befejezett|

24. - Döntöttem

Katsuki

Másnap reggel hamar fent voltunk. Anya még mindig aludt, így csöndben kísértem le Eijirout, aki állítása szerint sietett, ugyanis apróbb dolga volt. Kíváncsi vagyok, hogy mi is az a dolog. Vagy, hogy inkább kicsoda az a dolog.  Végül nem nagyon törődtem ezzel, így hamar a dolgára engedtem őt. Ezt követően a konyhába leültem, hogy megreggelizhessek. A müzlit levettem a szekrényről, a tejet pedig kivettem a hűtőből. Egy tálba öntöttem a dolgokat, majd enni kezdtem. Nem telt sok időbe, míg teljesen el nem fogyasztottam a müzlimet. Ezt követően a szobámba siettem, majd felkaptam magamra valami meleg ruhát. Kicsit el kell mennem, hogy kitudjam szellőztetni a fejemet, és áttudjam gondolni a dolgokat.
  Amint felértem, kivettem egy szürke csőfarmert, mely enyhén tapadós volt. Felülre egy szürke pólót vettem, arra pedig egy fekete pulcsit, melynek elől volt zsebe, hátul pedig kapucnija. Tökéletes lesz ez a ruha ahhoz, hogy pár órára kikapcsolódjak a gondolataimba. Amint ezzel megvoltam, fújtam magamra némi parfümöt, hisz jól tudtam, hogy miután kisétáltam magam, hova is fogok menni. Bakancsomat a lábamra kaptam, kabátomat pedig magamra, majd sietősen elhagytam a házunkat. Kint megcsapott  téli hideg, de még ez se tántorított el attól, hogy kint sétáljak. Elindultam arra, amerre vitt a járda. Az égbolt szürke volt, és kopott. Neki se volt hangulata, ahogy nekem se. Szőke tincseimet a szél néha-néha felkapta, de nem szenteltem nagyobb figyelmet ennek. Ennek ellenére nem fázott a fejem. A gondolataim máshol jártak. Külföldön. Pontosabban Ausztrálián. Mi lesz velem, ha esetleg kimegyek? Lehet, hogy ott sem kapom meg azt, amit szeretnék. Így felesleges lenne, ha elmennék. Viszont ismerem már annyira magam, hogyha lenne egy ilyen lehetőségem, és ki is mennék, akkor apait-anyait beleadnék, hogy meglegyen az a szaros ösztöndíj, mellyel felvehetnek egy sportegyetemre. Igazság szerint ez volt mindig is a legnagyobb vágyam. Azonban azóta más is közbe jött. Inkább valaki. [Név] teljesen felbolygatta az életemet, persze csak jó értelemben. A kosarazás mellett találtam valamit, ami fontos lehet nekem. Sokszor magam is meglepődők, hogy mennyi ki nem mondott gondolatom van. Gondolatok, melyek csak a fejemben élnek, és sehol máshol. Senki nem tudhat a létezésükről, csak egyedül én, aki kitalálta őket.
  Ahogy rodtam az utcákat, egy fákkal teli részére értem a városnak. Hamar rájöttem, hogy a városi temetőben vagyok. Egy gyors ötlettől vezényelve mentem be a vaskapun, mely bejáratot adott abba a birodalomba, melyben oly' rég elhunyt szeretteink honoltak. Tudtam jól, hogy melyik sírhoz megyek. Hamar meg is találtam. Ahogy megálltam, szőke fürtjeimbe belekapott a szél, s lágyan kezdte repíteni szerte szét. Csak a nevet néztem, melyen szerelmemnek az édesapjának, oly' becses neve helyezkedett el. Hogy miért jöttem ide? Magam sem tudom. Lehet válaszok miatt. Lehet. Nem tudom sajnos.

  - Csodálatos lányod van. Ugye tudod? - húztam mosolyra ajkaimat, közben halkan magam elé beszéltem. Tudtam, hogy nem fog nekem válaszolni, mégis folytattam. És éppen ezért, mert nem válaszolhat nekem, beszélhettem akármennyire is érzelmesen, nem kellett miatta szégyenkeznem - Ha mellette lehetnél, egy percet se bánnál az életedből. Egy csodás, gyönyörű, kissé bohókás lány lett belőle. De ő ilyen. Így szeretjük mind... - ennek a hallatán még nekem is pír szökött az arcomra, hiába én mondtam ki eme szavakat - Nem tudom mit tegyek. Képtelen vagyok őt itt hagyni. A karrierem, vagy ő. Szégyellem, hogy nem tudok dönteni a kettő között. Viszont tudom, hogy támogatna mindenben, ezért is, ha elmennék, akkor...

  - Akkor mi? - hallottam magam mögül egy ismerős hangot, majd azonnal meg is fordultam - Yo! - intett [Név] bátyja.

   - Zack? - néztem rá vörösen. Basszus, most teljesen hülyének fog nézni, amiért egy sírhoz beszéltem és pont én. Pont neki nem akartam volna megmutatni ezt az oldalamat.

  - Ne vörösödj, én is szoktam ilyet. Jó kiadni magamból és nem butaság - lépett mellém, majd mosolyogva nézte a sírt - Apa hallgat, nem mondja el senkinek. Szóval? - nézett felém - Mi van akkor, ha elmész? [Név] mindent elmondott. Szeret téged, és megérti, ha menni akarsz. De tudod jól, hogy akkor vége lesz? Hiába szeretitek egymást, ez nagyon távoli távkapcsolat lenne. Ahogy ismerlek titeket, főleg a húgomat, nem bírná ezt mentálisan végig csinálni.

  - Tudom - motyogtam magam elé - Várna rám? - néztem a barna hajú fiúra, aki mellettem állt.

  - Várna rád, de csak akkor, ha meg is erősítitek azt, hogy együtt maradtok - vont vállat mosolyogva - Az már az idő kérdése. És a tiétek, hogy mennyire tudtok meglenni a másik nélkül. Néha könnyebb az egyszerűbb utat választani, és elengedni a másikat. Aztán lehet, hogy évekkel később, de visszatér hozzád.

  - Honnan veszed? - mormogtam ki magamból a szavakat.

  - Az idő - nevette el magát kedvesen - Képes beforrasztani a sebeket, és megnyugvást találni az ember számára. Sok emberen segített már az idő vaskereke. Lehet, hogy rajtad is segítene. Egyszer élsz... - simított végig a síron. Pontosan ott, ahol az édesapja neve volt - ...légy önző. Engedj meg magadnak olyan dolgokat, melyek csak egyszer jönnek az életedbe. Élvezd ki minden percet, hisz ez az egy életed van. Akik szeretnek minket, azok meg fogják érteni a döntéseinket, legyenek akármennyire is nehezek. Kár lenne elpazarolni, nem?

A szavai szinte megváltásként hatottak rám. nem hittem volna, hogy pont az ő szavaitól kezdenek el mozogni a kerekek az agyamban.

  - Ezt ki találta ki? Tán te? - helyeztem az egyik kezemet csípőmre, míg felvont szemöldökkel néztem rá, mégis arcomon ott volt a mosoly.

  - Nem - rázta meg a fejét, további mosolya mellett - Azaz ember, aki a legbölcsebb, és a legjobb volt a világon. Aki mindig mosolygott, és annyi szeretetet adott a világnak, amennyi telt tőle. Aki mindig úgy élt, mintha nem lenne holnap - mosolya ekkor őszintébb lett. Viszont volt némi bánat is benne.

  - Ki volt ez az ember? - kérdeztem tőle, és arcomról kissé lefagyott a mosoly.

  - Az apánk - válaszolt teljes szívből - Aki megtanította, hogy hogyan is éljek boldogan.

Csak csöndben álltam a sír előtt. Zack szavai új reményeket csikartak belém, melytől megváltozott az álláspontom. Van megoldás. Mindenre van, csak okosnak kell lenned, és meg kell találnod. Ott vannak a kiskapuk, vagy esetleg a nagyok, amik kisegítik az embert.

  - Remélem tudtam segíteni - nyújtózott egyet, majd a virágot a sírra helyezte. Eddig fel se tűnt, hogy van nála virág - Szóval menj - fordult felém mosolyogva - Add meg a húgomnak a választ, melyet megérdemel.

Abban a pillanatban nem kellett többet gondolkodnom. Rájöttem, hogy mit akarok. Önző leszek, mégis az időre fogok hagyatkozni. Mely segít rajtunk.
  Rohanni kezdtem egészen addig abházig, ahol barátnőm élt. Tudom már, hogy mit akarok, és tudom, hogy [Név] megfogja érteni. Hisz egy okos, és tüneményes lány. Amint elértem a házukat, nyomni kezdtem a csengőt erőből. Lihegések hada távozott belőlem. A válasz...Ezt fogom most megadni neki. Pillanatok múlva barátnőm nyitott nekem ajtót.

  - Katsuki? - nézett rám kíváncsian. Mint mindig, most is gyönyörű volt.

  - [Név], döntöttem.

És azzal, hogy ezt kimondtam, tudtam, hogy új korszak jön az életemben.