Szeress, hogy veszíts |Bakugo × Reader - Befejezett|

23. - Maradj velem

Ijedten néztem a szőke hajú skarlátos szemeibe. Honnan tudja? Ennyire béna lennék, és ennyire könnyen észrevette, hogy kihallgattam őket? Ekkora idióta még én sem lehetek.

  - Még egyszer megkérdezem [Név]. Miért hallgatóztál? - hangjában némi düh volt felfedezhető. Végül beadtam a derekam, hisz hiába tagadtam volna.

  - Én...Tudni akartam, hogy miért beszéltek Ausztráliáról. De tudtam, hogyha vissza megyek közétek, akkor már nem fogtok erről beszélni. Mondd - néztem a szemébe, félelemmel telve - Tényleg elfogsz menni?

  - Nem tudom - nézett oldalra, és államat megszorította - Nem akarlak itt hagyni téged - arcára némi pír szökött - Nem tudnálak itt hagyni.

  - Azt szeretném, ha boldog lennél. Mégis...Nem szeretném, hogy elmenj.

Önző vagyok. Nagyon is önző. Azt szeretném, hogyha itthon maradna, és velem lenne. Nem szeretnék nélküle élni. Túlságosan is rossz lenne, de emellett bennem van azaz érzés, hogy szeretném, ha egy sportiskolába járhatna és kosarazhatna. A kosár már előbb benne volt az éltében, mint én.

  - Gondolkodnom kell még ezen - adott egy puszit a fejemre - Remélem megérted.

  - Csak szeretném, hogyha boldog lennél - halkultam el.

  - Megbeszéljük, jó? - nézett le rám.

  - Jó - suttogtam majd ajkaira adtam egy puszit, amit ő viszonzott.

Percekkel később már hazafelé tartottam, és szinte rettegtem a tudattól, hogy Katsuki esetleg elfog menni.

Katsuki

Elment. Én pedig magamra maradtam a gondolataimmal. Bevallom, amikor apa arról beszélt, hogy menjek ki vele Ausztráliába, menni akartam. Aztán eszembe jutott a csodálatos barátnőm, akit semmi pénzért nem hagynék itt. Túl fontos lett nekem, és valószínűleg nélküle nem élném túl a mindennapokat.

A szobámba mentem, majd bekapcsoltam a laptopomat, és különböző sportcuccokat nézegettem az áruházak oldalán. Így ment el több, mint fél óra. Ezt követően nagy hangzavarra lettem figyelmes lentről. Egyből lecsuktam a laptopomat, majd rohantam a lépcsőn. Amint leértem, láttam ahogy anyám támaszkodik a szekrényen, melyről mindent levert sikeresen. Alig áll a lábán, annyira részeg volt. Mögé siettem, majd gyorsan becsuktam az ajtót.

  - Minden rendben? - kérdeztem, miközben megtartottam őt.

Hiába egy alkoholista, ő az anyám, aki életet adott nekem, és felnevelt. Felnevelt, és vezetett az utamon, még ha ezen az úton el is botlott, és az alkoholba menekült. Attól még törődött velem, és most is törődik, amikor néha napján nem iszik. Ami amúgy nagyon, de nagyon ritka.

  - Csak...hagyj... - intett egyet a kezével.

Azonnal a konyhába siettem, majd engedtem neki vizet egy pohárba, majd azt követően visszasiettem hozzá. Ő még mindig támaszkodott, majd amikor visszaértem, rám vezette pillantását.

  - Idd meg - tartottam felé félve a poharat.

Félek, hogy egy napon már nem fog hazajönni, hanem holtan fog feküdni egy árokban. Mindig is féltem ettől a tudattól. Mindig féltem, hogy kapok egy ismeretlen hívást, vagy beállítanak ide a rendőrök azzal a mondanivalóval, hogy anya elment. Rettegtem ettől, még ha nem is mondtam senkinek.
  Anya szó nélkül vette el tőlem az üvegpoharat, majd inni kezdett belőle. Amint kiitta a tartalmát, lecsapta azt a szekrényre. Szerencsére nem tört el a pohár.

  - Tudod Kacchan.. - kezdett bele nehezen. Neki elnéztem, ha így hívott párszor - Nagyon szeretlek ám...

  - Tudom - én is téged, de nem tudom elmondani.

  - Találkoztam apáddal, és beszéltem vele. Ha akarsz, menj vele. Jobb helyed lenne ott. Ugye tudod? - mosolygott fájóan.

  - Ha itt hagylak, nem lesz ki vigyázzon rád, ha ilyen állapotban jössz haza - céloztam a mostani esetre.

  - Megleszek...Már... - halkult el - ...Találtam magamnak egy szakembert, aki segíthet nekem. Szégyellem magam, mint édesanyád. Jobbat érdemelsz nálam... - halkult el, és csak lassan folyó könnyeire kaptam fel a fejemet.

Fájt így látni, hisz tudom, hogy nem akart ilyenné válni. Az élet sokszor belelök minket a mély gödrökbe, és nem ad semmilyen eszközt, hogy felmászhassunk. Sőt, segítséget sem, személyektől. Anyának csak én voltam, senki más.

  - Oi, banya... - szóltam oda neki, majd elkezdtem simogatni a fejét. A haja még most is puha volt, mint régen - Úgy szeretlek, ahogy vagy és támogatni fogom, hogy ahhoz az emberhez jársz - dörmögtem.

Anyám végül sírva fakadt a szavaimon. Ezen valamiért nem lepődők meg, viszont hagytam neki, hogy kisírja magát a vállamon. Ilyenkor őszintén szólva örültem neki, hogy vele lehetek.

Fél órával később sikerült őt lefektetnem, s percek múlva aludt, mint egy medve. Kirishimat felhívtam, hogy jöjjön át. 20 perc múlva már a szobámban ültünk. Én az egyik babzsákon, míg ő az ágyamon. Egymást kémleltük. Elmondtam neki, hogy mi történt az elmúlt napokban. Attól kezdve, hogy mi történt velem és [Név-vel], addig, hogy anyával ma mi volt. Kirishima a legjobb barátom, és mindent megtudok vele osztani.

  - Jó látni, hogy fejlődik anyukád, Bakubro. No, de - fonta össze kezeit - Mi lesz az iskolával? Tényleg szeretnél menni?

  - Nem tudom, Kirishima. Nem tudom. Azt se, hogy mi lenne a legjobb. Szeretném azt az ösztöndíjat. Viszont valamit valamiért. Így működik a világunk.

  - Az ösztöndíjért cserébe, itt hagysz minket évekre. Nem túl jó dolog - nevetett kínosan.

  - Nekem mondod? - vontam fel a szemöldökömet.

  - Tudom, hogy mi kell most neked! - csettintett egyet, és ezzel egy időben rám kacsintott.

  - Mi? - döntöttem kérdőn oldalra a fejemet.

  - Egy srácos est! Itt maradok, és tartunk egy jó kis videojátékos estet, és nem foglalkozunk a bajokkal. Na? - vigyorgott rám, szemtelenül idegesítően.

  - Jó - egyeztem bele végül.

Kirishima viszonozta a mosolyomat, majd az öklét felém emelte.

- De tudd. Bármi is lesz, tesók maradunk, még ha sokszor nem is tudsz engem elviselni. Ha elmész, akkor is. Hisz, ahogy az elején ígértem a barátságunknak...Mi tesók maradunk örökre, ezt sose feledd - mosolygott rám kedvesen - Jesszus, ez úgy hangzott, mintha meleg lennék.

Megráztam mosolyogva a fejemet.

- Köszönöm, Eijirou - sóhajtottam fel megkönnyebbülten a tudat miatt, hogy egy ilyen barátom van, mint ő.

Öklömet felé tartottam, majd egy öklöst adtunk egymásnak.

Igaza van, bár erről nem kell tudnia. Olyan, mintha a testvérem lenne, hisz annyi mindenen átmentünk már. Ott voltunk egymásnak a nehéz időkben, és hiába vagyok kiálthatatlan, ő velem maradt. Hálás vagyok neki. Nagyon hálás.
  Órákkal később, miután kivideójátékoztuk magunkat, és ettünk egy jót, lefeküdtünk aludni. Én aludtam a matracon, Eijirou pedig az ágyamon. Mielőtt elaludtam volna, megnéztem a telefonomat. Jött egy üzenetem, [Név-től].

"Tudom, hogy ez egy nagyon nagy döntés neked, de ha kíváncsi vagyok az én véleményemre is, akkor  szeretném, ha maradnál. Ez csak az én véleményem, és nem akarlak befolyásolni. Dönts úgy, ahogy szeretnél. És tudd. Én mindenben támogatni foglak, hisz az a fontos, hogy neked mi a legjobb. ha úgy döntesz, hogy elmész, akkor mindent bele fogok adni, hogy támogassalak az utadon, hogy csakis előre mehess és elérhesd a céljaidat. Nagyon szeretlek, Katsuki. Jó éjt. ❤️"

Ahogy olvastam az üzenetet, a szívemet melegség töltötte el. Még egy ilyen lányt nem fogok találni. Tényleg nagyon szeretem őt.

"Én is szeretlek. Jó éjt [Név]. ❤️"

Amint elküldtem neki az üzenetet, letettem magam mellé a telefonomat, majd lehunytam a szememet. Hálás vagyok az égnek, hogy ilyen emberek vannak körülöttem. Nagyon hálás.