Szeress, hogy veszíts |Bakugo × Reader - Befejezett|

26. - Üdv itthon

Na sziasztok, gyerekek.
Mivel a kommentek is emellett döntöttetek, meg személy szerint folytatni is szeretném, ezért jön a második évadocska.

A részek elé nem fogom odaírni, hogy második évad, mert valahogy nem preferálom az olyan címeket, szóval folytatólagosan írom majd a részeket.
Remélem nem baj, hogy ilyen módon oldom meg.🦔

Szóval itt a folytatás, kellemes olvasást hozzá.❤️

___

Ahogy álltam az ajtóban, és magamhoz öleltem őt, minden erőmmel, valamint a szememből patakokban folytak a könnyek, úgy jöttem rá egyre jobban, hogy mennyire szeretem még most is ezt a szőke hajú fiút. A hiánya folytonos volt a mindennapjaimban és most, hogy itt van előttem, teljes emberi nagyságban, ténylegesen is rájöttem, hogy mennyire, de mennyire hiányzott nekem.
  Kellemes illata egészen bearanyozta a szívemet és teljesen úgy éreztem, hogy elbódítja az agyamat.

  - Ne sírj már... - morgott, miközben elhajolt, és hüvelykujjával kitörölte a könnyeket a szememből.

  - Szólnod kellett volna! - csaptam meg izmos karját, könnyeim közepette.

  - Ugyan, akkor hol maradt volna a meglepetés? - mosolygott rám, féloldalas mosolyával, melytől a szívem hevesen kezdett el dobogni.

  - Akkor is - motyogtam magam elé.

  - És mi lenne, a morcizás helyett, inkább megcsókolnál? Hm? - lépett közelebb, majd egyik kezét a derekamra vezette, míg másikat a tarkómra.

Egy másodperc se kellett, de ajkaira tapadtam. Katsuki egyből megmarta a csípőmet, és tarkómat szorosabban fogta. Nyelvét, ahogy ajkunk összeért, egyből számba vezette. Mámorító volt a csókja, és egyszerűen a teszem beleremegett abba, ahogy a nyelve az enyémhez ért. Ajkait is mozgásba vitte, melytől éreztem, hogy megremegnek a lábaim, annyira fokozza a hangulatot. Katsuki némileg elhúzódott, majd ezt követően végig vezette nyelvét alsó ajkamon, és gyengéden megharapta azt.

  - Annyira kívánlak már, baszki - simogatta meg a derekamat, miközben rekedtes hangon beszélt.

  - Hé, csak most jöttél! - csaptam meg a mellkasát, majd megtöröltem a szememet és döbbenten néztem rá.

Kicsit hátrább léptem, majd a tükör előtti szekrényre tettem a virágot, amit hozott nekem.

  - Bejössz? - fogtam meg a kezét, majd meg is simogattam.

  - Persze, hogy bemegyek - dünnyögte, majd belépett a lakásunkba - Ez se változott sokat - nézett körbe.

A nappaliba indultam, hogy letudjak ülni, és kitudjam faggatni, hogy mégis hogy hogy visszajött.

  - Hulla vagyok - dőlt le a kanapéra, ezzel megelőzve engem.

  - Az előbb még a szex lebegett előtted, most pedig álmos vagy? - ráztam meg a fejemet mosolyogva. Boldog voltam, amiért ennyire természetesen tudtunk beszélni a másikkal, a sok év kihagyás ellenére is.

  - Hagyjál már - tárta szét a karjait, mire értetlenül néztem rá.

  - Mi az?

  - Gyere már ide... - halkult el, miközben oldalra fordította fejét.

Leültem a kanapé szélére, majd ezt követően ráfeküdtem testére, és így öleltem őt szorosan magamhoz. Illatát azonnal magamba szippantottam, hogy ezáltal is tudassam magammal, ő itt van velem ismét.

  - Hogy hogy hazajöttél? - tettem fel a kérdést, mely azóta bennem volt, hogy ismét megláttam őt.

  - Végeztem az iskolával, így már nem volt maradásom. Meg volt valami idióta csaj, aki miatt hazajöttem - éreztem hangjában, hogy elmosolyodik.

  - Én is szeretlek... - szólaltam meg szemforgatva, majd az oldalába csíptem.

Ekkor éreztem meg, hogy mennyire kidolgozott a teste. Biztos sokat küzdött azért, hogy eltudja érni a céljait. Hogy neki is meglegyen az a szint, mint másoknak. Hogy másokhoz is felérjen, és őt is elismerjék. De legyen akármi. Nekem mindig ő lesz a legtehetségesebb kosárlabdázó marad.

  - És milyen volt kint külföldön? - kezdtem el simogatni az oldalát.

Az, hogy így testközelben voltam hozzá, megnyugtatta a szívemet. Magam mellett tudhattam azt a fiút, akit a mai napig, rettentően szeretek. És nekem ez elég volt.

  - Nehéz volt a suli, de ja. Itt vagyok, megcsináltam, és ez a lényeg - sóhajtott a mondatba - Jártál valakivel azóta? - kérdezte hirtelen.

  - Kettő sráccal elmentem kajálni, mert a többiek nyaggattak, hogy ne gondoljak rád, ami valami hülye randi volt állítólag, de még azt se engedtem, hogy megöleljenek. Nem ment. Bűntudatot éreztem, mivel úgy gondoltam, te még mindig itt vagy nekem. És ez nem változtatott semmin. Én vártam rád, mert tudtam, hogy egyszer visszafogsz jönni. Én nagyon bíztam ebben...

  - Én senkivel se randiztam. Senkit se csókoltam meg. Senkit se öleltem meg - vallotta be unott hangsúllyal.

  - Pont te? - nevettem el magam, majd feltornáztam magam, és vörös íriszébe néztem - A Nagy Bakugo Katsuki nem tette meg ezeket?

  - Miért tettem volna meg, hogyha itthon várt valaki? - vonta fel értetlenül a szemöldökét.

  - Úgy volt, hogy szakítottunk... - motyogtam magam elé.

  - Aha. Úgy volt. De egyikünk se mondta ki, csak feljött ez az egész. Aztán ja - vonta meg a vállát - De most itt vagyok. Kell neked ennél több? - vigyorgott rám.

Boldog voltam. Hisz itt volt újra. Az a fiú, akit szeretek. Ha tegnap azt mondta volna nekem valaki, hogy ma Katsuki hazajön hozzám, arcon röhögtem volna és képtelenségnek véltem volna. De léteznek csodák. Tényleg nagy csodák.
  Közelebb hajoltam hozzá, majd egy puszit adtam az ajkára, amit ő viszonzott.
Hiányzott már ez a puszi. Ez az érzés. Ahogy ő is hiányzott.

  - Mondd - húzódtam el - Azóta anyukáddal minden rendben van? - kérdeztem aggódva.

  - Ja. Már teljesen más ember - sóhajtott - Szinte rá se ismerek - szólt hitetlenkedve - Na és itthon? - fogta meg a derekamat - Mi a helyzet? Mi van a többiekkel? Mi van a társaságunkkal?

Ajkaimat összeszorítottam. Fájt erről beszélni, hogy az igazság többet takart, mint azt kellett volna.

  - [Név]? - vont kérdőre - Mi ez a tekintet?

Nagy levegőt vettem, majd megszólaltam végre, hogy elmondhassam neki az igazságot.

  - Nincs többé olyan, hogy a mi társaságunk - vallottam be fájdalmasan.

És ekkor már felkészültem, hogy beleavatom Katsukit abba az időszakba, mely talán az életem egyik legnehezebb korszaka volt...