Szeress, hogy veszíts |Bakugo × Reader - Befejezett|

45. - Utolsó érzés

1 év múlva

Mindenki életében van egy olyan ember, aki soha nem fog tudni elfelejteni. Ott lesz a gondolataiban, mintha az a hely egy örökös labirintus lenne csak.  Számomra is van egy ilyet ember. Akit habár nem szeretek már, mégis még mindig ott van a fejemben, hiszen nem akarom elfejteni a pillanatokat, melyeket együtt éltünk át.  Hiába szerettem ki belőle, néhanapján még ott van a fejemben. A kedves nevetése, a gyengéd ölelése, az akaratos csókja, a morcos tekintete, valamint az együtt eltöltött, csodás éjszakák. Minden megmaradt. Eltemettem a lelkem mélyére, hogy egy napon felszabadítsam eme emlékeket, és lehet szomorúan, de mégis nosztalgiázva emlékezzek vissza rájuk.

Azóta a nap óta viszont, minden megváltozott. Teljes mértékben minden. Az életem olyan nagy fordulatot vett, hogy azt szavakat nem tudnám önteni.
  Katsukival kapcsolatban, anyával kapcsolatban, valamint Kirishimaval kapcsolatban. 
Anya fél éve mutatott be a párjának, akit én nem tudtam hova tenni. Nem bírtam a férfit, hiszen mindenáron azon az érvelési ponton voltam, hogy apát senki se pótolhatja. Senki. 
Így ment ez 4 hétig, amikor anya barátja leült velem beszélni arról, hogy mi a problémám vele. Láttam rajta, hogy meg akarja beszélni velem, így elmondtam neki őszintén, hogy mi a bajom. Nem akartam hazudni neki, hiszen semmi értelme nem lett volna.  Furcsálltam, hogy megértő, és kedves is egyben. Aztán lassan rájöttem, hogy ez nem egy álarc. Ez az ember tényleg kedves, és megértő. Ahogy telt az idő, kezdtem őt befogadni. Tudtam, hogy apát nem pótolhatja, és ezt ő is tudta. Viszont jó volt. Az, hogy anyával elhűlt a kapcsolatunk, nagyon megviselt. Arnold viszont még ezen is segített. Közös programokat hozott létre hármunknak, ami miatt kezdett jobb lenni a helyzet. 

Mivel sok időt töltöttem anyáékkal, könnyebben viseletem a szakítást, és csak esténként gondoltam Katsukira, és sírtam magam álomba. Nehezebb volt, mint az gondoltam volna. Azt hittem, hogy könnyebb lesz őt elengedni, de nem volt az. Életem legelső szerelméről volt szó, és amikor elment külföldre, az ehhez képest semmi volt. Végleg elveszítettem, és soha nem kaphattam vissza. De ez a helyes út. Vége kellett lennie, hiába fájt mind a kettőnknek. Pokolian fájt. 
  Katsuki visszament külföldre, és az anyukája is ment vele, hogy kint szerezzen állást, a jobb megélhetőség miatt. Nem töröltem Katsukit a közösségi oldalról, így mindig láttam, ahogy kosárlabda edzőként teszi ki a képeket, valamint posztol. 
  Nem mutatta ki senkinek, azonban tudtam, hogy amögött, a nagy mosoly mögött rengeteg fájdalom bujkál. Olyan fájdalom, ami nem fog eltűnni egyik pillanatról a másikra. Örökre az élete része marad, még akkor is, ha csak egy halvány fényként fog égni benne. 
Soha nem fogom elfeledni amit tett tértem. Mert nem csak rosszat okozott nekem. Megtanított szeretni, és megmutatni, hogy egy érzéketlennek kinéző ember is tud szeretni. Tiszta szívből szeretni. Átlépni olyan határokat, melyeket magának szabott meg. Csak azért, hogy az általa szeretett ember jól érezze magát vele. Könnyeket ejteni, csak azért mert a bizalom egyre nagyobb lett.
  Nem könnyű egyikünknek sem. Azt az időt, amit egymással töltöttünk, nehéz lenne elfelejteni. A megannyi érzést, megannyi nevetést, megannyi szomorúságot, megannyi veszekedést. Nem váltunk el szépen egymástól. De lehet ez így van rendjén. Nem tudom. Sőt. Lehet, senki se tudja. 

A vizsgám sikerült, és sikeresen lediplomáztam. Viszont akkor, pont, hogy nem ez érdekelt a legjobban. Nyilván örültem neki, de annak, hogy normális életem legyen, mindenféle fájdalom nélkül, jobb lett volna. Sokkal jobb...

És ott van ő. A vörös hajú, skarlátos szemű fiú. A fiú, akinek megannyi dolgot köszönetek, hogy szavakba nem lehet önteni. 
  Ott volt velem mindig. Mindig velem volt, és segített, hiába érezte magát rosszul, hogy csak barátok vagyunk. De velem volt. Kitartott mellettem, bármi legyen. 
Rengetek időt töltöttünk együtt. Rengetek helyen voltunk, csak ketten. Mint két barát. Mint két legjobb barát. Ha kellett, Kirishima velem együtt virrasztott, amíg én sírdogáltam. Sokszor voltunk nálam, hiszen Arnold imádta Kirishimat, és sokszor hallottam, hogy anyának áradozik, hogy mennyire szeretné, ha mi egyszer összejönnénk. Ilyenkor mindig csak jót mosolyogtam rajta, hiszen sehogy se tudtam elképzelni, hogy Kirishima és én.