Szeress, hogy veszíts |Bakugo × Reader - Befejezett|

Speciális rész

3 év elteltével

Sietősen szaladtam le a lépcsőn, és emiatt kishíján orra estem, de ez a legkevésbé se tudott érdekelni. A kezemben szorongattam a telefonomat izgatottan, és ahogy a lépcső aljára értem, hevesen dobogó szívvel fordultam a nappali irányába, ott is a vörös hajú illetőhöz siettem.

  - Megvannak! - kiáltottam fel, és amilyen gyorsan csak tudtam, elé ugrottam, ő pedig apót ugrott, annyira megijedt tőlem.

  - Jesszusom, mi van meg, és miről beszélsz? - pislogott rám Eijirou megilletődve.

  - Megszereztem őket! - mutattam a férfi elé a telefont, melyen meg volt nyitva az üzenet.

Eijirou alaposan átolvasta, majd elkerekedett szemekkel vizslatott engem, kikapta a kezemből a telefonomat, és felváltva nézett a képernyőre, majd rám.

  - Mindjárt rosszul leszek! Te most szórakozol velem? - szólt sokkolva.

  - Minden betű igaz, amit ott írnak! - szóltam izgatottan, majd nagy mosollyal néztem rá.

  - Úgy imádlak, babygirl, te vagy a legjobb, az egész világon! - kapott fel hirtelen, majd magához szorított.

Eijirouval már nagyon régóta kaparunk egy nyereményjátékon, ahol jegyeket lehet nyerni az amerikai sportfesztiválra, amit itt, Tokióban rendeznek meg. Amerikai sportolók jönnek az országba, és megmérkőznek a hazaiakkal. Nagyon drága egy darab jegy, én pedig a lehető legtöbb platformon megosztottam, hogy esélyesek legyünk rá. És tessék, a szerencsések között vagyunk, akik elmehetnek a fesztiválra.

  - Mindjárt elveszlek mégegyszer feleségül! - nevette el magát, majd a nyakamba puszilt, és letett. Ezt követően az arcomat kezdte el vizslatni vörös íriszeivel - Mondd, mivel érdemeltelek ki? - simogatta meg arcomat, miközben tündéri mosoly volt meglelhető az arcán.

  - Nem tudom - nevettem el magam kedvesen.

  - Imádlak - hajolt közelebb mosolyogva, majd az ajkaimra adott egy puszit - A kis hercegnőnek mikor mondjuk el? - döntötte össze Eijirou a homlokunkat.

  - Ha hazajött anyától. Akkor - szóltam egy apró mosoly mellett, miközben a szemeibe néztem.

Téli szünet volt, így hat éves kislányunkat anyához vittük, hogy kicsit felszabadultabban tudjunk mi is dolgozni, és ő is szabadabban legyen. 
  Miután Eijirouval összeházasodtunk, és megszületett a legszebb kistündérünk a világon, kezdtek a dolgaink helyreállni. Az élet ment tovább, nem várt meg minket. És ezzel együtt a múlt apró darabjait is vitte magával. Egyetlen egy piciny darabkát se hagyott meg nekünk. Mindegyiket tovább vitte, hogy ne érhessük el. Nagyon sok dolog történt, tizenhét éves korunk óta. Jó is, rossz is, mind a kettőben volt élményünk. Sok sérelmünk volt, amiket legeslegbelül még most se dolgoztunk fel. És soha nem is fogunk már. Nem tartjuk az osztállyal a kapcsolatot, nem beszél senki, senkivel. És vele se beszélt senki, azóta. Illetve Eijirou mondta, hogy miután Katsuki elment, rá másfél vagy két éve, ő megkereste a vörös hajú fiút, és tőle tudta meg Katsuki, hogy együtt vagyunk. Semmi mást nem tudott, mindössze ezt. Nem tudom, hogy miképp reagálta le, mert Eijirou nem mondta el. Nem szerette volna. Így nem tudom, hogy negatív, vagy pozitív reakciója volt erről az egészről. És soha nem is tudom már meg. Bármennyire is fáj, bármennyire is nehéz elfelejteni a közös múltunkat Katsukival, megkellett tennem, különben maradandó fájdalmak maradtak volna bennem. Ő egy remek ember, és bárkivel is van most, nagyon szerencsés, amiért egy olyan ember van mellette, mint Katsuki.