Nem biztos | Cameron Boyce ff. | -BEFEJEZETT-

18

Cameron szemszöge

Sírva értem haza. Vagyis mikor becsuktam a szobám ajtaját, akkor tört ki belőlem. Annyira szeretem ezt a lányt, és ma annyi minden rossz történt vele.
Leültem az ágyamra, és előkerestem a telefonomba az egyik kedvenc képünket. Amin én átkarolom, ő pedig a vállamra hajtotta a fejét. Istenem annyira hiányzik! A kép láttára még jobban el kezdtem sírni. Tudom, nem vagyok valami "nagymenő" hogy sírok, de nem érdekel. Logant pedig megölöm.

Spencer szemszöge

Másnap reggel megpróbáltam megmozdulni, de sikertelen volt. Először azt hittem, lebénultam, de végül sikerült megemelnem a karom. Oldalra fordítottam a fejem, és megláttam Samet. Pár perc után sikerült kimásznom az ágyból, ezért odavánszorogtam hozzá.
-Jó reggelt. -fogtam meg a kezét majd adtam rá egy puszit. De nem reagált. Akárhogy is néztem, úgy éreztem amilyen közel vagyok testileg hozzá, lelkileg nagyon távol vagyok. Őszintén? Rohadtul hiányzott. Hallani a hangját, nevetését. Össze vagyunk szokva, mindig számíthatunk egymásra. Ezen merengve, az agyam kikapcsolt, és csak cselekedtem. Befeküdtem mellé, és átkaroltam. Sokkal jobb érzés volt, mint mellette feküdni pár méterrel. Néztem az arcát, ahogy alszik. Nyugodtnak tűnt, ahhoz képest, hogy tegnap volt egy versenye, ami után volt egy verekedés. Visszagondolva, lehetett volna másképp. Hirtelen ajtónyitódásra lettem figyelmes, és az jött be, akit meg tudnák ölni. Logan.
-Mit akarsz? Takarodj el innen! -kiabáltam.
-Kussolj el!
-Mi a faszomért jöttél ide? Hogy még jobban bántsd őt? Mit képzelsz? Húzzál ki innen!
-Ki vagy te, hogy parancsolgatsz nekem?
-Menjél ki! -álltam fel.
-Miért hallok kiabálást? Logan, te mit keresel itt? -kérdezte egy ápolónő, aki csak benyitott.
-Én csak látogatóba jöttem, de már megyek is. -indult meg az ajtó felé. Amint kiment az ápolónővel együtt, végre visszatért a "nyugalom". Néztem Samet. Meg sem mozdult, ami kezdett fájni. Azon kaptam magam, hogy megint könnyes a szemem.
-Fel fogsz épülni Sam. Hidd el. Az orvos is mondta. Kemény lány vagy. -bólogattam, majd felálltam, és közelebb húztam az ágyat az ágyához, és visszafeküdtem. Hamarosan megint elnyomott az álom.

Cameron szemszöge

Aludtam, mikor anya berontott a szobámba.
-Jó reggelt. Kelj fel, suli van. -mondta.
-Nem szeretnék bemenni.
-Naa Cameron.
-Najó, csak a kedvedért. De délután bemegyek a kórházba a többiekkel.
-Rendben. -mondta majd kiment. Semmi kedvem nem volt suliba menni, főleg nem így.

Elindultam, és útközben a képeinket nézegettem. Mármint amin mindenki rajta van. Mosolyogva emlékeztem vissza ezekre a pillanatokra. Milyen jó is volt! Most meg ketten kórházban vannak, ha Logant nem számoljuk. Rohadék.

Beérve a suliba, kábé az egész suli észrevett, és Spencerékről kérdezgetett. Találkoztam a tesitanárral, Mr. Twensonnal, és ő is kérdezgetett. A többi embernek nem válaszoltam csak neki.
-Spencer és Logan összeverekedtek, majd Logan akkorát lökött Samen, hogy a mentőbe leállt a szíve, most pedig kómában van.
-Mi a szar.. ez a Logan nagyon beteg! Hogy mer megütni egy lányt?
-Én sem értem.
-Mindegy. Köszönöm, hogy elmondtad. Még beszélünk. Szia.
-Viszlát. -indultam meg a terembe, ahol az összes lány egy nagy kupacban volt, külön asztalnál pedig csak Noah, és Adam ült.
-Sziasztok. -mentem a fiúk felé.
-Szia. -köszöntek, de többet nem mondtak, mert a lánybanda odacsörtetett hozzánk.
-Mi történt? Ugye te jól vagy? -kérdezte Katie.
-Szerinted? -kérdeztem. -hagyjatok békén.