Nem biztos | Cameron Boyce ff. | -BEFEJEZETT-

27

-Hogy tehette ezt velünk a saját anyám? -zokogtam az ágyamon.
-Hogy érted hogy miatta vagyunk most itt? -kérdezi Adam.

Visszaemlékezés

-Kislányom. Hidd el én próbálkoztam.. de.
-De mi? -kérdeztem és néztem ahogy anya kalimpál, és el akarja venni apától a telefont.
-Elég hagyd abba! Meg kell tudnia. -mondta apa anyának.
-Apa kérlek mondd el! -könyörögtem. Anya rázta a fejét, de apa kimondta.

Ő akarta hogy itt legyetek most, Sam.

Elképedve néztem rájuk. Anya folyamatosan sírt, és a fejét rázta, apa meg csak szomorúan vizslatott. Kis idő után megszólaltam.

-Mi?
-Én próbáltam ezt megelőzni, de a rendőrök belementek. Sajnálom. -mondta apa. A telefon kiesett a kezemből.

-Hogy.. h.. hogy tehetted? -kérdeztem az üvegnek csapva a telefont. Ezt a mondatot ismételgettem folyamatosan egyre hangosabban.

-Utállak! Többet ne lássalak itt! Megértetted? Eresszen már el! -kiáltottam a rendőrre aki időközben elkezdett rángatni.

-Hogy tehetted ezt velünk?! Utállak látni sem akarlak! Apa segíts. -sírtam. Anya sírva nézett engem, apa pedig az üvegre tette a kezét, és úgy nézett. A rendőr visszavitt a szobához, majd belökött az ajtón. Sírva estem össze az ajtóban, a fiúk pedig mind odajöttek hozzám.

-Mi történt? -vette el a kezemet az arcomtól Spencer.
-A..any.. anya. -próbáltam elmondani, de nem sikerült. Lassan felemelt a földről és lerakott maga mellé az ágyára. A többiek odaguggolgak hozzánk, és várták, hogy megszólaljak.

-Van egy zsepitek? -nyögtem ki.
-Tessék itt van. -nyújtotta Noah, majd kifújtam az orrom.
-H.. hol van Cameron? -kérdeztem.
-A szüleivel és a menendzserével beszél. -mondta Adam.
-Nagyszerű. -mondtam halkan.
-Sam! Mi történt? -kérdezi újra Spencer.
-Anya miatt.. szóval.. miatta vagyunk itt. -mondtam.
-De.. -mondta volna Noah.
-Ő mondta azt a rendőröknek, hogy vigyenek el minket. -szakítottam félbe.
-Mi? -kérdezte Adam.
-Én.. én.. s.. s.. sajnálom. -kezdtem el sírni újra.
-Shhh.. ne sírj.. nincs semmi baj.. -mondta Spencer a hátam simogatva.
-De ez.. csak is miattam történt.. -szipogtam.
-Dehogy. Kérlek. -húzott jobban magához.
-Ne sírj már Sam! Legalább együtt vagyunk itt. -mondta Noah.
-Jaa! Mi itt is el leszünk. Már nincs sok. -mondta Adam. Hirtelen kinyílt az ajtó, és Cameron lépett be rajta. Szeplős arcán patakban folytak a könnyei. Rögtön felálltam, és odamentem hozzá.
-Miattam vagyunk itt. -közöltem.
-Ha kiengednek elköltözünk. -vágta rá. Elképedve néztem rá, majd vadul rázni kezdtem a fejem.
-Azt mondták, h..hogy rossz hatással vagytok rám, ezért elköltözünk. -mondta Cameron.
-Ez miattam van. -sírtam.
-Én mondtam, hogy ti vagytok az első igaz barátaim, de nem értették meg. Ha lejárt a bentöltött idő, akkor elmegyünk. -mondta. Én már nem szólaltam meg csak sírtam, a fiúk pedig mondtak valamit, de nem hallottam. A földre leültem, és ott bőgtem tovább. Mást nagyon nem tehettem. Összekuporodva sírtam. Hirtelen két meleg kar ölelt át, és egy fej fúródott a vállamba. A haja csikizte kissé a nyakam. Már ketten ültünk sírva a földön. Cameron és én.