Nem biztos | Cameron Boyce ff. | -BEFEJEZETT-

30-epilógus

2 év telt el azóta hogy Cameron Boyce elment. Most végzősök vagyunk, már minden megvan. Ez ma az utolsó napunk, utána már többet nem látjuk ezt a sulit, meg nagyon egymást sem. De emlékeink mind megmaradnak.

Az utolsó csengő szólalt meg számunkra, így a táskánkat felszedve indultunk ki a suliból. A kapun kilépve hatalmas tömeg volt ott, és rengeteg autó. Hirtelen Anne-t pillantottam meg a tömegben, aki közeledett felénk. Ó, igen Anne. Nos, őt azután a nyár után ismertük meg, mikor csak ő jött oda hozzánk az udvaron, és akkor is csak azt kérdezte, merre van a lány wc. Utána elkezdtünk vele beszélgetni, és hozzánknőtt. Ő jövőre lesz végzős, mint kiderült a lány a tavalyi tanévbe jött át a suliba, ezért nem tudott semmiről sem. Senki nem állt szóba vele, csak mi. Még arról sem tudott, hogy ő hozzánk járt. Már mióta nem beszéltem vele. Még azon a nyáron majdnem minden nap írtunk, telefonáltunk, majd minden megváltozott. Ő is suliba járt, és mi is. Írogattunk neki, hívtuk őt, de valamivel mindig lerázott minket. Valamivel mindig sikerült. Én próbálkoztam a legtöbbet, de egyszer olyan stílusban beszélt velem, hogy azóta nem próbálkozom. A fiúk próbáltak belém lelket önteni, de nem sikerült. Ő a gyengepontom. Ha eszembe jut egy pillantása, mozdulata elkap a sírógörcs. Egy időben ez nagyon kínzott engem, egyszer kórházba is kerültem, mert negyedik napja nem ettem semmit. A fiúk bármi rossz történt velem, őt emlegették. Hogy miatta van. Miatta lettem ilyen. Spencer akkorát ütött a kórtermem falába, hogy eltört a csuklója, és majdnem a fal is.

A fiúkkal vártuk a közeledő Annet, aki így szólt.
-Ti tudtátok, hogy Cameron Boyce ide járt? Elvileg valami barátaihoz jött látogatóba. -közölte. Abban a pillanatban, ha nem kapom el Spencer kezét, összeesek. Na igen. Anne-nek sem árultunk el semmit erről. Kínos csendben álltunk, majd egyszer csak egy hang ütötte meg a fülünket.
-Sam! -kiáltotta valaki. A fejemet felemelve pillantottam meg őt, Cameron Boyce-t. -Sam! Hé! -indult meg. Megragadtam Spencer kezét.
-Induljunk, könyörgöm. -suttogom, de odaért hozzánk. -Sziasztok. Hozzátok jöttem. -mosolygott. Anne-re pillantottam aki tátott szájjal figyelt minket, majd lassan elment.
-Úgy hiányoztál, Sam. -ölelt magához, de én nem öleltem vissza. Képtelen voltam. Elengedett, majd mindenkinek köszönt, de a többiek is elég hűvösen viselkedtek vele. -Hogy vagytok? Nem megyünk el valamerre? -kérdezte boldogan.
-De, menjünk el egy kávézóba. -mondta Spencer, majd a kezemet megfogva elindultunk. Bökdöstem, amikor tudtam, de nem vette az adást: nem akarok menni. 16 éves fejjel simán belementem volna, hogy a tanév utolsó napján beüljünk valahova, és lazítsunk, de így 2 év után, 18 évesen már nem vagyok rá képes. Vele nem. A fiúk nagyjából feloldódtak, és beszélgettek, kivéve engem. Képtelen voltam rá.

-És Sam, neked van most barátod? -tette fel a kérdést.
-Nem.. nincs. -mondtam Spencer kezét szorongatva.
-Pedig sokat fogod Spen kezét. -méregetett. Ezzel nagyon kiborított.
-Igen, mert benne bízom a legjobban és tudom, hogy megvéd! Vele élek már vagy 2 éve! Ha megkérhetlek ne mondd meg, hogy kinek a kezét szorongathatom, mert rohadtul nem tartozik rád! -kiáltottam. A fiúk mind síri csöndben álltak, és figyeltek. Spencer magához húzott, és a hátamat simogatva csitított.

-Figyelj, nagyon nehéz volt neki. Értsd meg. Te elmentél, és otthagyta a szüleit is. Velünk él. Nem azért fogja a kezem, mert együtt vagyunk. Hanem azért, mert már annyian baszták át, hogy alig bízik valakiben, csak bennünk. -néz Noah-ra és Adamre. -16 éves volt, mikor te itthagytad. Számtalanszor próbált veled beszélni, de te basztad felvenni a telefont, vagy visszaírni neki. Kifordult önnmagából. Nem csak ő, mi is. Egyedül Anne az, aki külsős, és hozzánk szól. Úgyhogy értsd meg, ha szereted. Ha szeretted. -mondta Spencer. Cameron egy ideig csak állt, majd felémhajolva adott egy puszit a homlokomra, és elment. Ez volt a mi búcsúnk. A végső.

VÉGE

Sziasztok❤️
Köszönöm, hogy ennyien olvastátok ezt a könyvet. Bocsánat, hogy ennyit késtem ezzel a résszel, de a héten táborba voltam, és tegnap sem voltam itthon. Még egy "rész" fog kikerülni, ami csak azért, hogy megemlékezzek Cameronra. Mégegyszer nagyon szépen köszönöm ezt a sok-sok mindent tőletek. Hamarosan jön egy új könyvem, amiről még nem szeretnék árulkodni, de majd látni fogjátok😌

Hálás vagyok/leszek nektek. Köszönöm. <3

XOXO