Nem biztos | Cameron Boyce ff. | -BEFEJEZETT-

5

Még egy kicsit bent maradtam a wcben, majd utána kimentem. A lányok akik vihogtak külön padon ültek és szitkozódzak. Odaültem melléjük, majd Liliana dühösen hozzámszólt.
-Miért nem mész hozzájuk oda? -förmedt rám.
-Miért kéne? -kérdeztem.
-Miért nem röhögtél velünk? -kiáltott rám.
-Mert gáz volt. -mondtam. Nem vagyok valami szívbajos.
-De kellett volna! Hisz barátok vagyunk. -csapkodott.
-Nem, nem kellett volna. -közöltem nyugodt hangnemben.
-Akkor minek egyeztél bele, ha nem akartad megcsinálni? -ordított. A fiúk elcsendesettek, és felénk fordultak. Megint. Rohadt jó.
-Nem egyeztem bele, hanem csak azt mondtam tőlem. Nem mondtam azt hogy: oké csináljuk. Mert én leszarom ezt az egészet Liliana. És attól nem fog körbeállni senki, mert vihogsz mint egy élettelen picsa! -kiáltottam. Liliana síri csöndben figyelt.
-Elvettél tőlem mindent. -közölte kimérten.
-Én? Mit vettem el? Nem. Te vesztetted el a maradék tisztességed. Én megtartottam. Nem kezdtem el vihogni, csak azért hogy felfigyeljenek rám! Talán neked van egy kis önértékelési problémád nem gondolod? -vágtam az arcába. -Engem nem érdekel hogy bírnak-e vagy sem. Hogy néznek-e, vagy odajönnek és megbámulnak, csodálnak mint őt. -mutattam a példára, Cameronra. -Engem pont nem érdekel, hogy felfigyelnek-e rám vagy sem. Nem izgat. És itt van köztünk a külömbség. Mert téged igen. Úgyhogy ne mondd nekem, hogy mit basztam el, meg mit nem, mert nem én akartam egy kis "hírnév"-ért cserébe vihogni hangosan a folyosón. Viseld el. Legyen benned annyi. -mondtam.
-Közelebb kerülhettem volna hozzá, ha nem te ülsz mellette. -mutatott a padtársamra.
-Ó igen? Mert tán arról én tehetek, hogy mellém ültette a tanár? Igen? -üvöltöttem. -Ó nézd! Most megvan amit akartál. Mindenki minket figyel. Tessék. Megérte? -kérdeztem. -Itt van a lehetőség! Most produkáld magad! Vagy mivan, most nem akarsz röhögni? Már nem megy? -kérdeztem. Liliana majdnem elsírta magát, de nem érdekelt.
-Sam.. -próbálkozott Maya.
-Igen?
-Ezt miért kellett? -kérdezte.
-Tőle kérdezd, én is kíváncsi vagyok, hogy miért kellett volna nekem is vihognom! Én is válaszra várok. -tártam szét a karom. -De nem fogja elmondani. Úgyhogy én lezártam ezt a témát, és elmentem. Egyenesen a tesiterem felé mentem, ahol szerencsére, volt egy focilabda. Elkezdtem játszani. Leszartam, hogy mi történt 3 perccel ezelőtt.. már nem érdekelt. Hirtelen megjelent valaki a kapu mellett. Cameron Boyce volt az. Nem figyeltem fel rá, tovább rúgtam a labdát.
-Gondoltam, hogy itt talállak. -mondta, de én továbbra se figyeltem rá. Egyszerűen túl ideges voltam mindenre. 
-Figyelj. Nyugodj meg. Ezzel nem tudod helyrehozni a helyzetet. Hirtelen megállítottam a labdát, és felé fordultam.
-Én már nem is akarom helyrehozni. Ő baszta el, hát tegyen amit akar.
-Amúgy, én mikor keveredtem bele ebbe? -kérdezte.
-Liliana féltékeny volt rám, amiért mellettem ülsz, ráadásul, minden körülötted forog, így elvonási tünetei voltak.
-Értem. Azért mostmár nyugodtabb vagy? -kérdezte.
-Persze, hogyne. -ingattam a fejem.
-Ide passzolod? -kérte a labdát, mire odarúgtam neki.
-Amúgy, én is ezt csináltam volna a helyedbe.
-Nem kell a sajnálat.
-Ez nem az.
-De úgy hangzik. -lomboztam le.
-Én csak segíteni szeretnék.
-Ezzel nem segítesz. -mondtam.
-De megpróbálhatom.
-Ne próbáld. -tört ki belőlem a zokogás. Cameron leült mellém és megsimogatta a hátam. -sosem gondoltam volna, hogy téged foglak vigasztani. -mondta. Hát, ezzel egyet kell értsek.