Farkas lélek (Farkas szellem folytatás)

Vigasz

Miután lejöttünk a tetőről, Dokinak segítettünk. Hosszú órákon át. Mikor aztán már csak arra volt erőm, hogy leüljek, Nagy Bob tűnt fel mellettem. Félálomban ránéztem, és akármennyire fáradt voltam, szavak nélkül tudtam, hogy beszélnem kell neki Noahról. Tudtam, hogy akármilyen fáradt is vagyok, ő ezzel nem várhat.

-Menjünk fel a tetőre!-mondtam halkan, és felkászálódtam a székből. Mint aki lassított felvételben mozog felbattyogtam a tetőre. Bob mintha 10 évet öregedett volna, elnyúzottan sétálgatott, fel és alá. Becsuktam magam után az ajtót, majd a mellette levő falnak dőltek és ülő helyzetbe csúsztam.

Bob még sétált pár percig, majd leült mellém. A szaga alapján magát hibáztatja, a szemében levő könnyek is erre utalnak.

-Tudod az elején nagyon negatív volt! Mérges voltam rá, legszívesebben meg tudtam volna ütni.-elmosolyodtam-Aztán mikor felmerült a kapcsolatfelvétel lehetősége elég lelkes lett, és nagyon gyorsan elért téged. És emiatt tudtam elérni Lucast. Annyira boldog volt, hogy fel tudta venni veled a kapcsolatot. Reményt ébresztetett mindenkiben...

-És utánna.

Aztán ellátunk mindenkit amennyire tudtunk, aztán mikor Mirandához értünk, akkor az a szö..-ki akartam mondani, hogy szörnyeteg, de nem voltam rá képes, akármennyire is haragudtam rá- szóval Miranda megragadta a torkát. Azt akarta tudni, hogy mikor támad a falka. Hazudtam, de elhitte, de aztán nem engedte el Noaht. Noah..-folytak a könnyeim-Noah , azt mondta, hogy tudja, hogy nem fogja elengedni és hogy meg fogja ölni. Aztán megtörtént...-vagy 10 percnyi némaság következett.

-Szólt nekünk, hogy a vadászok számítanak ránk, ez volt az utolsó amit telepatikusan mondani tudott és még mondani akart valamit, de megszakadt a kapcsolat...-szünetet tartott, el akartam mondani valamit, de elgyötört hangon még elmondott egy mondatot- Nem tudom elhinni, hogy elment... elment az én egyetlen drága kisfiam-zokogott.

-Én tudom mit akart mondani. Azt mondta, hogy "mond meg apának.., hogy szeretem!".-A szívem szakadt meg Bobot látva- Egy hős volt, meghalt másokért.- Bob könnyes szemmel mosolygott, majd újra hangos zokogásba kezdett, az arcát a tenyereibe temette. Odacsusszantam hozzá és megöleltem.- Ő nem ezt érdemelte. Ha tehetném visszamennék az időben és helyet cserélnék vele, bárcsak megtehetném...

-Nem Danielle! Ha te halsz meg az is nagyon fájna mindenkinek, és Noah okolná magát! És ugyanazt mondaná mint te, és neki is azt mondanám amit most neked, hogy ne hibáztasd magad! Nem a te hibád! Nem tehettél volna semmit!-próbálta letörölni a könnyeit, de azok egyre csak potyogtak.

-De megakadályozhattam volna! Ha előbb rájövök mi van a háttérben, hogyha előbb megtudom mit tervez Miranda, akkor megállíthattam volna! És Noah most...-folytak a könnyeim, de kezdett újra felgyűlni a harag, és éreztem hogy át fogok változni. Gyorsan felálltam. Kapkodtam a levegőt, felvillant a vérfarkas szemem, a fogaimból agyarak, a körmeimből karmok lettek. Hátráltam az engem figyelő Bobtól. 

-Mi a baj?-kérdezte Bob.

-Nem..nem bírom irányítani-suttogtam.- Bob menj le a tetőről! Neked fogok menni....-nehezen tartottam vissza magam- Nem bírom irányítani.-beleütöttem a falba, oda ahova órákkal ezelőtt is, Bob felugrott, és bement az épületbe, halottam ahogy kattan az ajtóban a zár.

Bennem is elkattant valami, nekimentem az ajtónak. Ölni akartam, hallani ahogy csontok törnek, látni ahogy a hús és az inak szakadnak,  ahogy folyik a vér, érezni az erek vibrálását. Gyilkolni akartam, jobban mint valaha. 

Pillanatok alatt igazi vadász lettem, a hallásom kitisztult, a szagok csak áradtak és mindent tökéletesen láttam. Legszívesebben leugrottam volna, de halottam, hogy többen az ajtó felé tartanak, ugrásra készen vártam, hogy aki lép ki az ajtón azt megölhessem. Kattant a zár és hirtelen ketten rontottak ki. Nem én irányítottam. Valami, ami eddig mélyen el volt ásva előtört.