Kávéfolt [ ... ]

2.

Eleinte meglepett a helyzet, amikor fél nyolckor arra léptünk be az osztályra, hogy öt, valószínűleg középiskolás korú lány is részt fog venni a mai feladatvégzésben, de hamar megszoktam a fiatalokat s együtt végeztük el a ránk bízott feladatokat.

Megmosolyogtat a tudat, hogy négy éve hasonló voltam én is. Egy kis félénk, szerény lány, aki egyből rohant, ha a nővérhívó megszólalt. Persze ötük közt is van legalább egy olyan leányzó, aki eléggé fent hordja az orrát, s néha elég határozottan látni őszinte véleményét a feladatról, amiket végezniük kell, de ha szólok neki, hogy segítsen nekem bekötni egy infúziót –melyet persze egy ott dolgozó ápoló bízott a sorsomra –, akkor igaz, eleinte mélyről felsóhajt, de aztán szó nélkül követ és ha bevonom a feladatba, nem ellenkezik. Annak a híve vagyok, hogyha vannak fiatalok rajtunk kívül, akkor szívesen be kéne szállnunk a foglalkoztatásukba.

Hatan vagyunk az ortopédián éppen a KZSE-ről, mégis hatunk közül egyedül nekem és Krisztinek van tapasztalatunk arról, középiskolásként milyen érzés osztályos munkát végezni. Pont ezért valamelyest könnyebben és gyorsan értetem meg magam az öt gyakorló ápolónak tanuló tizenegyedikessel. Krisztit valójában nem is annyira érdekfeszíti a helyzet, hogy fiatalabbak is vannak rajtunk kívül. Teljesen ugyanúgy viselkedik, mintha csak hatan lennénk az egyetemről.

Visszaemlékezve, néha nem volt a legkellemesebb érzés azzal kezdeni a hetet, hogy magatehetetlen embereken segítek, de legalább segíthettem rajtuk. Volt olyan, akin nem, persze, vagy aki kezeim közt lelte halálát, mégsem keserített el a tudat. Nem tudtam már rajtuk segíteni, hagynom kellett elmenni őket, hiszen lehet, nekik már az volt a legnagyobb égi ajándék a sok végigszenvedett idő után, hogy csendben eltávozhattak.

Éppen egy frissen műtött asszonytól indulok visszafelé a folyosón, hogy folytassam a reggeli osztást, amikor megragad a tekintetem az egyik tanulón. Lilla, az egyik osztályos ápoló kedvesen odanyújt a lánynak egy sürgős vérmintát, amelyet a laborba kéne vinnie. A barna hajú, törékenynek látszódó lány zavartan bólint, majd ahogy forgatja kezében a zacskót, nagyon bizonytalanul indul meg az ajtók felé. Összevissza pillantgat, mintha nem tudná, merre kellene elindulnia. Elég jó emberismerő vagyok, s már ennyiből látom, hogy bizonytalansága ebből adódhat. Még összepillantok Krisztivel, aki egy kórterem felé igyekszik, majd visszasiklik tekintetem a tanulóra. Úgy gondolom, megkérdezem, segíthetek-e neki. Gyorsabbra veszem a tempót, s hamar be is érem. Óvatosan megérintem a vállát, mire kissé ijedten perdül meg.

-Segíthetek esetleg valamiben? Láttam, hogy nagyon bizonytalanul indultál el.

A lány zavartan lepillant papucsára, majd halovány pír jelenik meg arcán. –Őszintén bevallom, fogalmam sincs, hol van a labor.

E helyzetben elmagyarázhatnám a lánynak részletesen, merre kell mennie, de többet ér, ha inkább megmutatom a pontos útvonalat. Nem kicsi ez a kórház, nagyon könnyen el lehet tévedni. Tapasztalat, ha valamit megmutatnak, utána sokkal könnyebb utánzás által cselekedni, mint önmagadnak kitalálni, hogy is kell csinálni. Az osztályvezető főorvost keresem a szememmel, majd mikor megtalálom, óvatosan a lányra sandítok. A férfi legyint egyet az ajtó felé, hogyha kell, elkísérhetem, ahová csak kell. Velünk már elég lazák az osztályon, ha lehet ezt így kijelenteni.

-Nagyon szívesen megmutatom, merre kell menned. Úgy is el akartam szaladni egy kávéért. –egy kávé mindig jó indok arra, hogy ellógjak kicsit a munkából. Éreztem is már a hatását koffein-szintem elég határozott csökkenő tendenciájának. Ha most nem pótolom mennyiségét, a nap végére egy élőhalottá fogok válni, pedig tanulni sem ártana a jövő hét eleji dolgozatra.

Megindulok határozottan, mire egy kicsit bátrabban követ.

-Nagyon köszönöm a segítségét. –próbál illedelmes hangot megütni.