Kávéfolt [ ... ]

26.

– A helyében már rég menekülnék azoktól az ötletektől. – csóválom meg a fejemet óvatosan.

Hátravetett fejjel felnevet. – Sokszor gondolkodtam már azon, hogy mást alkalmazok. Nem sok pozitívat hallok róla kórházon belül. Alapvetően nekem az az elsődleges, hogy odafigyeljek a visszajelzésekre igazgatóként, és tegyek is ezekért a visszajelzésekért. Ha valakire sokat panaszkodnak, először vele beszélek, aztán ha nincs változás, csak akkor lesz intézkedés is belőle. – rám néz. – Viszont Tündére konkrét panasz nem jött, csak az nem tetszik a kollégáknak, hogy folyton kever-kavar, és szinte minden pletyka tőle indul ki, pletykát pedig alapvetően képtelenség bárkire is rábizonyítani. – bólintok. Ebben sajnos igaza van. Kissé megdöbbent a gondolat, hogy András ennyire mellére szívta ezt a dolgot, hogy már Tünde eltanácsolásán gondolkodik, hiszen csak spekulálgat velünk kapcsolatban.

Folytatja kis köröket rajzolgatva ujjával a hüvelyk és mutatóujjam közti bőrre. – Volt egy eset, még talán három éve, amikor is egy akkor harmadéves medikus sokat lógott egy orvossal. Tündének annyira szúrta a szemét, hogy végső soron el is lett a hallgató tanácsolva, hiszen eljutott a vezetőség fülébe, viszont később derült ki, hogy nem a hallgatónak volt viszonya az orvos kollégával, hanem a hallgató édesanyja volt kapcsolatban az orvossal, lassan évek óta, és csak családi dolgok miatt vonultak néha félre beszélgetni. – felszisszenek a történet hatására. Hihetetlen, hogy ennyire el tud fajulni ez a történet is, s mindezt Tünde spekulálta ki, az ő hatására fejlődött ki egy hiteltelen, igazságot nyomokban sem tartalmazó szaftos pletykává.

Már megszólalnék, azonban bágyadtan felém mosolyog újra, így belém fojtva a szót. – Már egy ideje gondolkodom, hogy Tündére ráférne egy kis frissítés, tehát áthelyezés egy másik osztályra, és keresnék valaki mást főnővérnek, de szakmailag nehéz olyat találni, aki megfelelő erre a munkakörre. – közli.

– Nehéz helyzet ez így. – válaszolok. Bólint szavaimra. Mást nemigen tud reagálni, ahogyan én sem. Patthelyzet ez valójában, hiszen ha eltanácsolja, pont most, az egyértelmű jele lehet, hogy bizony valamire rátapinthatott spekulációival. Viszont így sem maradhat a helyzet, mert a végén bizony kihozza belőlem a hölgy az ördögöt, s ennek lehetséges következméyeit sosem fogok tudni kimagyarázni senkinek sem.

– Kötelességemnek érzem, hogy megvédjem ezt a kis idilli helyzetünket, viszont vannak szituációk, amelyekben túl kockázatos a védelem. – jelenti ki, melyre csak elmosolyodom összekapaszkodó kezeinket figyelve. Megint ezt csinálja. Mintha csak belelátna a fejembe, mintha egész álló nap a gondolataimban mászkálna, és maximálisan tudná, mit akarok mondani, vagy mire gondolok. Néha ettől a hihetetlen kapcsolódástól már a hideg futkos hátamon, annyira misztikusnak tartom.

– És mit kéne tennünk akkor? – nézek fel rá kérdően. Elgondolkodva most ő kezdi el kezeinket nézni, szinte már meg sem lepődöm rajta, amikor újra kis íveket kezd kezemre húzni, s mindezen kis mozdulatok hatására nem kezdene el szinte száguldozni a bőröm alatti kis kapillárisokban vérem.

– Egyelőre lassítani kellene. Kórházi berkeken belül természetesen. – elmosolyodik. Visszaszorítom egy pillanatra a kezét, hogy érezze, egyetértek vele. Tény, hogy így nem maradhat, a végén tényleg valakinek feltűnik egy-egy kicsiny összenézésünk vagy véletlen bágyadt mosolyunk. – Már csak ezen a héten lennél alapesetben az ortopon, nem? – bólintok. – A konferencia miatt pénteken nem leszel, szóval jövő héten, amikor nincs olyan feszült napod, be kéne jönni majd pótolni. Ezt nem tudom, hogy mondtam-e már. Ja, és lehet, hogy a DH ismételtetni fog az egyórás hiányzásod miatt is, ezt majd még meglátjuk.

Csak felsóhajtok kicsit beletörődően. – Nem mondtad, de sejtettem, hogy valami hátsó szándéka lesz az Univerzumnak ezzel a konferencia-dologgal. Túl szép lett volna, hogy igaz legyen. – teszem hozzá, amelyre felkuncog halkan.