Kávéfolt [ ... ]

9.

Mosolyomra, mely rám telepedett, ő is egy mosollyal válaszol. Kis ideig csak bágyadt mosollyal fürkésszük egymást. Párszor átfut az agyamon közben, hogy mekkora szerencse, ehhez most nincsen jelentősebb nézőközönségünk. Akkor nézhetek farkasszemet vele, amikor csak akarok. Nem csak akkor, ha éppen a gyakorlaton nem les felém vagy éppen felé valaki.
Ellágyult arckifejezéseiből mintha csak felriadna váratlanul, úgy kapja hátra a fejét. Biccent egyet a pult felé fejével. Pillanatokon belül egy kiszolgáló jelenik meg asztalunk mellett, kezében egy a kínálatot mutató laminált oldalt lengetve.
-Sziasztok. Mivel szolgálhatok? -érdeklődik kedvesen tőlünk a hozzám hasonló korban lévő kiszolgáló fiú.
Az orvos felé emeli a lapot, aki azt kikapva a srác kezéből felém emeli azonnal. Egy pillanat erejére meglep ez az azonnali reakció, de csak egy szégyenlős mosolyt vetve András felé gyorsan átfutom a kínálatot. A vaníliás cappuccino a gyakorlatos reggeleim bevett szokása, ha új értelmet adok neki, azzal elveszik jelentősége. Erre a jeles alkalomra valami új ízt kell kipróbálnom. Azt akarom, hogyha véletlen évek múlva eszembe jut ez a kicsiny kis találkozó, akkor is számban érezzem azt a bizonyos koffein tartalmú ital ízét.
A bőség zavara nem enged választani, ezért inkább csak lehunyt szemmel rábökök az egyikre. András enyhén gyerekes megnyilvánulásomon felnevet, a kiszolgáló pedig leolvassa azt, amit választottam. Kinyitva a szemem én is felnevetek. Ezek szerint még a Sors szerint is minden utam a vaníliás cappuccinóhoz vezet, nincs menekvés.
Karádi doktor rám sandít, majd a kiszolgáló srác fehér jegyzettömbjére biccent. -Nekem csak a szokásosat, ugyanezt.
Egy pillanatra elkerekedő tekintettel meredek rá. -Ön is vaníliásat? -döbbenettől csillogó hangom hallatára bágyadt mosolya ugyanabba az ellenállhatatlan, sármosba vág át, mellyel tegnap reggel találtam szembe magam, amikor otthagyott a lépcsőfordulóban.
-Mióta csak megnyitott ez a kis kávézó itt, valahogy minden reggel erre az ízre vágytam. Szokásommá vált. -hajába túr lágyan. Elgondolkodtat, vajon milyen lehet a tenyerem hajába meríteni. -Mert a kisasszonynak is ez a szokása? -kérdez vissza állát megtámasztva könyökölés közben, így pedig szemei még jobban rám szegeződnek.
-Amikor gyakorlatra jövök, minden reggel meghívom magam egy ilyen cappucinóra. A szokás sajnos nálam is nagy úr. -oldalra biccentem a fejem, hogy még ellenállhatatlanabbnak tűnjek szemében.
Teljesen lesokkol a gondolat, hogy András is pontosan ugyanazt a kávét veszi minden reggel, amit én. Nem volt összebeszélés, nem figyelhettük ki egymást, ez a véletlen műve volt. Talán az élet furfangjának egyike ez.
-Sosem baj, ha vannak szokásaink, meg megszokott dolgaink. -állapítja meg András a kiszolgáló után nézve. Kicsit elbambul, ahogy figyeli, hogy is csinálják meg a kávézó dolgozói már rutinos mozdulatokkal cappuccinóinkat.
-Ez igaz. Legalább van egy kis rendszer a mindennapokban. -szavaimra elveszi tekintetét a pulttól és a háttérben folyó szorgos munkáról, s újra rám emeli tengerkék tekintetét.
-Ezek szerint nem igen kedveli, ha nagy változások következnek be az életében? -kérdez rá.
-Nem mondanám. -javítom ki. Erre mintha csak még jobban figyelne rám. -Inkább úgy fogalmaznék, hogy magában a mindennapi életben nem preferálom, ha semmit sem tudok az irányításom alá venni, de a jövőben valami olyasmi szakot szeretnék majd választani mint leendő szakorvos, amelyben minden nap tanulhatok valami újat, amely izgalmakat ad és ahol a káosz felett kicsit uralkodhatok. -gondolatmenetemre csak biccent egyet egyetértően.
-Akkor önnek nem igazán ajánlom az unalmasabb, monotonabb szakokat, például egy farmakológiát. Nehéz, és méghozzá nem is a legizgalmasabb. -felnevetek furcsa példáján. -Van szakvizsgám, dolgoztam is abban. Jobban tettem, hogy reumatológiához és a belgyógyászathoz húzott a szívem. -meséli elnevetve magát.
-És utóbbi kettőből melyik az, ami inkább közelebb áll a szívéhez? -kérdezek rá úgy, mintha nem tudnám alapból is, hogy egy reumatológus-főigazgatóval csevegek éppen.
-Rendelek belgyógyászatot is heti egyszer, de valahogy a reuma az, ami inkább én vagyok és közel áll hozzám. Nem az a borzasztó megterhelő munka, egyesek szerint nagyon monoton és egyszerű, de számomra nem tűnik még 9 év után sem annak. Osztályosként nem annyira semmilyen szaknak tűnik. -szavain elmosolyodom. Szóval szerencsésnek érezhetem magam, amiért elvállalt osztályos betegeket is, így pedig találkozhattam vele. -Jó tudni -folytatja-, hogy segíthetek olyan embereken, akiknek megterhelő a járás, megkönnyíthetem a mozgásukat. Szeretem, hogy a betegeink nem pénzzel, hanem inkább valami ajándékkal lepnek meg bennünket az asszisztensemmel, és ez szerintem sokkalta többet jelent. Ha termelnek valamit, például zöldséget, vagy éppen állatuk van, akkor abból dolgoznak fel nekünk valamit. Mindezek mellett persze az is pozitívum, hogy marad idő a családra is. -itt egy pillanatra felnevet, mintha csak egy poént készülne elsütni. -Mármint ha lenne.
Kissé meghökkent a tudat, hogy pont ennek az orvosnak nincs családja, pedig amikor beléptem, még az is megfordult a fejemben, hogy mi a helyzet akkor, ha éppen nős vagy gyermeke is van már, akkor pedig hanyatt-homlok menekülök. Nincs szükségem a felesleges drámára. De ezek szerint ettől is megkímél.
Lebiggyesztem ajkam. -Hogy-hogy nincs család?
Reakciómon elmosolyodik zavartan, egy ideig kissé elgondolkodóan kikémlel az ablakon. Biztos azon gondolkozik, hogy is fogalmazhatna. Mély levegőt vesz, majd válaszol kósza kérdésemre. -Az igazság, hogy úgy fél éve váltam.
-Sajnálom. -mondom őszintén. Úgy, hogy elkapom a tekintetét, csak még jobban biztatom abban, hogy ezt nem csak szánalomból mondtam, vagy mert ezt illik. Megnyugodok azonban kissé szívem mélyén, mert legalább sem akkor nem volt foglalt, amikor először láttuk Krisztinával a labor felé igyekezve, de most sem az.
-Nem kell sajnálnia, kedves. Közös megegyezés volt. -felsóhajt. Kedves-megszólítása hatására csak elmosolyodok. Ennyire komoly témánál is képes bókolni? Ez a férfi vagy egy gyönyörű valóság, vagy egy tökéletes tündérmese, ami ugyanolyan hirtelen fog befejeződni, ahogyan elkezdődött.
Maga mögül neszt hall, így hátraperdül, s megvárja, amíg mindkettőnk vaníliás cappuccinója elénk kerül. Megköszönjük, majd amíg párat kavar a magas pohárban lévő világosbarna mennyországon, folytatja történetét. -Azt hittem, hogy friss orvostanhallgatóként jó ötlet az, ha egy nálam négy évvel idősebb ápolóval osztom meg az életemet. Addig még rendben volt nagyjából minden, amíg nem végeztem el az orvosit. Aztán már bonyolultabb volt. Amikor én voltam ügyeletes, akkor ő volt délelőttös, amikor pedig nekem volt rendeléses nap, akkor hívták éjszakára. Huzamosabb ideig csak annyira találkoztunk otthon, hogy egymás mellé feküdjünk az ágyba. Később elhidegültünk, s végül is közös megegyezéssel elváltak útjaink. -története kicsit elgondolkodtat. Ez a legnagyobb átka annak, ha egészségügyi dolgozóval kezd ki az ember. Néha áldozatokat kell hozni bizonyos dolgokért.
-Értem. Biztosan fog találni valakit, akivel nem fog tudni elhidegülni, és minden rendben lesz. -bíztatom, s remélem, hogy miközben kavarok egy párat én is a cappuccinómban és belekortyolok, apró felé sandításomból rájön utalásomra.
-Biztosan fogok. -ismétli meg utóbbi mondatom első két szavát egy elégedett mosoly keretében, mint egy bizonyítékként, hogy utalásom igenis, hogy célba érkezett. -És önnek bármilyen félrecsúszott kapcsolat?
Felnevetek kérdésén. -Nem igazán. Én még csak az első "kavaráson" vagyok túl. -idézőjelet rajzolok a levegőbe mondatom közben. Szavaimra azonban kiszakad belőle egy nevetés. Folytatom, hogy még jobban tetőzzem nevetését. -Körülbelül egy hónapig hülyített azzal a szövegével, hogy együtt járunk, addig majdnem másfél éven át barátok voltunk, csak nem a megszokott barátok, többé-kevésbé extrával. Aztán kiderült, hogy csak hancúrra akart, amit megkapott. Mindezek után még azt akarta, hogy barátok maradjunk. -András felnevet. -Én meg közöltem vele, hogy ezek után örüljön, hogy nem küldtem a jó édes anyjába, csak elmondtam akkor, hogy ezt ezek után nem igazán lenne hangulatom folytatni. De ezek után repült az életemből. -szavaimra biccent egyet, jelezvén gondolom, hogy elég jól tettem. Folytatom a gondolatot. -Tizenhét voltam, azóta nem igen volt sem jelentkező, sem az esetleges jelentkezőnek esélye, mert szinte állandóan tanultam és azon voltam, hogy ezt -itt széttárom a karomat, hogy nyomatékosítsam-, ahol jelenleg járok, megvalósítsam. Elég maximalista ember vagyok, ezért nem igazán tudom, mi történne, ha most bárki is belépne az életemben. -Ez most inkább egy hangosan gondolkodás lesz, mintsem az előbbihez kapcsolódó. Karádi doktor kávéjába kortyolva még jobban fülelni kezd. -Vagy katasztrófa lenne, és teljesen megbolondulnék, s akkor meg lőttek a minél jobb orvosi diplomának. Vagy az sem kizárt, hogy esetleg, ahogy azt sokan mondják, van az a szerelem, ami motivál és pozitívan változtatja meg az embert. -felrántom a vállam, András rám meredő, kíváncsiságtól csillogó kék szemeire villan tekintetem. -Nem tudom, mit hoz a jövő.
-Senki sem tudja, mit hoz a jövő. Tervek azonban mindig vannak. Ha már meséltem a szakjaimról, most ön jön. Mint másodéves, egyelőre mik azok a szakok, melyek érdekelnék, mint végzett szakorvos?
Elmosolyodom szavain s egy pillanatra még a levegő is bennem reked. Hű, micsoda témaváltás volt, milyen profin átvezette egyik témát a másikba, ezt már nevezem!
-Honnan tudja, hogy másodéves vagyok? -kérdésem csak úgy kibukik belőlem. Megint hamarabb jár a szám, mint ahogy gondolkodnék. Nem tetszik ez nekem.
Felnevet újra, ez az arcára kerülő mosoly szinte ragyogóbb, mint két kék, feledhetetlen tekintete. E tekintetet egyszer meglátva azért fohászkodik az ember, hogy azt követő minden pillanatban csak ezt a tekintetet érezze magán. -Igazgató volnék...
-Áhh... -válaszán el is ámulok, hogy nem jutott ez az egyértelmű dolog az eszembe. -Szóval, kérdésére válaszolva... Még nem tudom, őszintén. Az orvostudománynak megannyi szakágát gyönyörűnek látom. A reumatológia nekem is a szívem csücske. -szavaimra még szélesebb mosolyt vet rám. Még a magasított pohár is megrezdül a kezemben e lágy pillantására. -Édesanyám is reumatológus szeretett volna lenni, azonban ez nehezebbnek bizonyult, mint bármi más az élete során. Az orvosit ott hagyta három év után. Elvileg megrázta, hogy félrediagnosztizáltak egy beteget az őt mentoráló orvossal. Mai napig nem tudni, miben halt meg a páciens. -szavaimra biccent egyet, arca komolyra vált, de hamar megcsillan szemében még erősebben a kíváncsiság.
‑Megértem teljes mértékben. Az első haláleset mindig nagy nyomot hagy az emberben. -szavaira egy sóhaj szakad ki ajkaimon. Tizenegyedikes esetem jut eszembe az egyes belgyógyászatos 88 éves beteggel. A pillanat, amikor eldöntöttem, hogy egészségügyben akarok dolgozni, és segíteni akarok, akin csak tudok.
András folytatja. -Ez nagy bukkanó szokott lenni az orvosi egyetemen. Vannak, akik még a menthetetlent is megmenteni szeretnék, ami persze csak arról árulkodik, hogy a legszebb lélekkel rendelkeznek. -bíztató mosolya meggyőz róla, hogy igazat mondott. Boldoggá tesz, hogy már ennyiből is egy jó embernek tartja édesanyámat, pedig biztosan nem ismerhetik egymást.
Újat kortyolva kávéjából és megigazítva fehér ingjének nyakát, felém biccent. Lenyelve a kortyot bíztat a folytatásra. -Érdeklődése a reuma felé boldogság szívemnek, de esetleg bármi más szak, ami még érdekli? Kíváncsi vagyok, melyik szakot miért kedveli. -utolsó mondatát inkább bíztatásnak szánja, hogy még többet beszéljek.
Csak mosolyogva kortyolok egyet, s folytatom. Hüledezve érzékelem, hogy már majdnem teljesen kihűlt a kávém. Hogy vagyok képes egy kórházigazgatóval ennyit beszélgetni!? -Amint mondtam, nem igazán tudom még, de talán még a sürgősségi osztályok pörgőssége és kiszámíthatatlansága vonzana. Az egy olyan szak szerintem, amely azért megköveteli azt, hogy toppon legyek szakmailag, illetve az is fontos, hogy tudjak uralkodni a körülöttem uralkodó káoszon, melyet az elején említettem, hogy fontosnak tartok nagyon.
Kiissza nagy poharából az utolsó kortyot is, majd letéve a poharat kicsit elgondolkodik. -Nagyon úgy érzem a szavaiból, hogy nem csak az orvosi egyetemen találkozott osztályos és egészségügyi munkával. -kijelentése kicsit megdöbbent, de csak elégedetten mosolygok. Sosem gondoltam volna, hogy egy egészségügyi szakgimnázium még az előnyömre válhat.
-Igen, jól gondolja. Egy egészségügyi szakgimnáziumban érettségiztem és végeztem el egy OKJ-s képzést vidéken. -határozott szavaimra elégedetten méri végig arcomat.
-OKJ-s képzés mellett még a szükséges emelt érettségiket is megcsinálta? Éreztem én, hogy azért tud valamit! -dicsérete jól esik, az újabb korty majdnem nyelőcsövem helyett a tracheámban végzi.
-Hát köszönöm, igyekszem. -enyhén zavarba jövök szavaitól, amit azért érzékeltetek szégyenlős mosolyommal. Csak legyint lazán. Újra elmosolyodom.
Túl sokat mosolygok ezen a kis találkán. Mintha túl sok dopamin szabadulna fel testemben, melyet agyalapi mirigyem teljesen úgy érzékel, mintha András lenne maga a megtestesült jutalom. Ezzel valamelyest nem is lőtt félre. Azonban amikor meglátom, hogy már csak körülbelül két korty kávém maradt, egy pillanatra az utolsó csepp dopamin is mintha eltűnne a szervezetemből, és azért sikítana elmém minden apró kis négyzetcentimétere, hogy hogy is történhetett az, hogy egy három deciliteres poharat kiittam úgy, hogy nem is az ízre koncentráltam elsősorban, hanem az előttem ülő férfire, aki mindebből az egészből csak azt veszi észre hogy a kávéspohár és közte cikázik barna tekintetem, majd ahogy kiiszom a kávét, egy kacsintás keretei közt leteszem elé a poharat, ezzel pedig azt jelezve, hogy befejeztem a kávét, és ha akar, akkor indulhatunk.