Kávéfolt [ ... ]

4.

Látom, ahogy az orvos arcán úgy kezd el terjedni egy őszinte mosoly, hogy nemsokára az arcán sem fog elférni. Még éppen meg tudja akadályozni, hogy ne nevessen fel kérdésemre, de végül nem válaszol szavakkal. Túlságosan feltűnő lenne a helyzetben.

Kicsit eltávolodunk egymástól, elsétálok tőle, majd megállok barátnőm mellett, de még mindig le nem veszi szemeimről tekintetét, nem engedi, hogy másfelé pillantsak.

-Most pedig nagyjából bemutatnám a gárdát, akivel minden reggel végignézzük a frissen műtött betegeinket. –mutat végig kilenc kollégáján az osztályvezető főorvos. Az orvosok elmosolyodnak, mi pedig elkuncogjuk magunkat a szóhasználaton. A reumatológus még mindig nem engedi, hogy elvegyem tekintetem róla. Krisztinek azonban kezd feltűnni a helyzet, mert szeme sarkából látom, hogy figyel bennünket. Ez kissé feszélyez, óvatosan el is nézek mellette, de két másodperc múlva már egyből hiányolom a szemkontaktust.

-Önmagamat azt hiszem, nem kell bemutatni újra, de doktor Makó Róbert vagyok, és ennek az osztálynak a büszke főorvosa. –megböki határozottan névtábláját. Bólintok mosolyogva, Kriszti csak ugyanolyan arccal bámul rá, mint eddig. Tetszik, hogy ő is teljesen közvetlen velünk, nem pedig komoly és lekezelő. Tudtam, hogy mi a neve és pozíciója, de tetszik, hogy az első két napi, csak osztályos munka után végre rátérünk jövőnk alapjaira, az orvosi kompetenciára is. A mai napig nemigen tudott foglalkozni velünk, egyedül a nagyviziten láttuk az osztályon, a nap többi részében valahol máshol volt.

-Akkor bemutatnám a csapatot, akivel tartani fognak a maival együtt további három nap során. Doktor Kecskeméti József, aki kórházunk egyik közkedvelt ortopédusa, –mutat széles mozdulattal egy elég magas, közepes testalkatú férfira, aki határozottan áll velünk szemben kihúzva magát. Első ránézésre egy határozott, de annál tapasztaltabb és bölcs embernek tűnik. Apró mosolya arra utalhat, hogy tud komoly ember is lenni, de ha szükséges, megmosolyogtatja az embert. Ősz tincseinek jelenléte meg is erősíti bennem a feltevést, hogy ötvenes éveiben járhat.

-Doktor Kiss László Sándor, aki ugyan nem hajt végre műtéteket, de annál precízebb és pontosabb, illetve a kutatóintézet kórházba helyezett képviselője, –mutat egy újabb orvosra. Első látásra egy negyvenes éveiben járó férfinak néz ki, aki helyzetét tekintve is elég komoly ember lehet, azonban arcán nem látszik semmiféle jele nagyképűségnek. Világosbarna tincseinek tökéletes állása a benne tomboló maximalistaságra utalhat.

-Doktor Nagy Ferenc, aki ennek az osztálynak a másik oldali folyosójáért felelős, –mutat egy viszonylag magas, barna hajú, közepes testalkatú férfira, akinek egyből feltűnik két világoskék tekintete szemüvege mögött. Haloványan bólint, de kicsiny mozdulatából is sugárzott tisztelete.

-Doktor Eszterházy István, doktor Horváth K. Tibor, dr. Fehér Károly Zoltán, akik a kórházunk ortopéd orvosai, és akiknek a műtött betegei osztályunkon lábadoznak, –mutat be három egymás mellett álló férfit, akik valószínű jóban lehetnek egymással, mert még bemutatásuk alatt is jót nevetnek előbbi beszédtémájukon.

-Doktor Németh Antal –mutat rá egy középkorú férfira, akinek arcáról lerí, nemigen tetszik neki a gondolat, hogy gyakornokokkal kell vizitelnie. Arcvonásaiból és erőltetett mosolyából úgy érzékelem, nem lehet a helyzet magaslatán. Helyette az kezd érdekelni, hogy a kávés doktoromat mikor fogja bemutatni Makó doktor. Elgondolkodom, milyen nevet tudnék neki elképzelni, azonban semmi találó nem jut eszembe. Amennyire érzékelem, a mai nap elég balszerencsés számomra, ezért gondolom, pont az ő nevét fogom utoljára megtudni.

-Doktor Kalász Gábor, aki országosan elismert reumatológus kollégaként van jelen nálunk, –mutat be egy teljesen más orvost. Az imént bemutatott egyén arcának látványa azt az érzést kelti bennem, hogyha lehet, inkább maradjak távol tőle, mert elég magasan hordja az orrát.