Kávéfolt [ ... ]

19.

Felnevetek. Először csak kuncogok, aztán kitör belőlem minden csepp feszültség, melyet jelenleg nevetésben tudok kinyilvánítani. Látva, hogy mit okozott bennem András, csak mosolyog, de nem tudja eldönteni, mit reagáljon.

Inkább elhúzódom, és leülök mellé a székre. És akkor szinte megszédít az elmúlt pár pillanat szépsége, amelyet a széken ülve messzire lökök magamtól. Most viszont kell egy kis nyugalom.

– Amúgy is, honnan tudsz róla, hogy én voltam? – vágok a téma közepébe. Nagyon furcsa úgy nézni rá, hogy mindenkinek a főnöke, nekem is a főnököm, de tegeződünk, sőt, alig egy perce még ajkait éreztem a számon. Döbbenetes, miket hozott ez a mai nap!

– „Nem tud átvágni gyakornok! Látom magán, hogy nagyon az igazgató úrral szeretne dolgozni" – az idézet tökéletesen elég arra, hogy rájöjjek, hogy Makó doktor csak azért jött fel az osztályra, hogy árulkodjon egyet rólam, aztán meg szóljon, hogy amúgy él és virul András.

– Leesett. – szemeimet forgatom, mire csak kuncog továbbra is. Majd a szomorú felismerés megrohamoz. – Ebből hogy lesz délutáni kávézás?

– Ide rendelem a kávét. Nekem tuti kihozzák. – jelenti ki pimaszul, mire én is csak nevetni tudok. Rám néz, majd eszébe jut valami. – Azért kedvesnek hívhatlak még, mindezek után is?

– Nem, megtiltom. – újra csak forgatom szemeimet, de leveszi a szarkazmust, és kacsint egyet. Végignézek rajta. Előtör belőlem egy olyan szerep, amely szinte az aggódó anyánál is rosszabb. – És mi a helyzet? Mi történt?

Mély levegőt vesz, majd mesélni kezd. – Otthonról jöttem pont a kórházba. Rolanddal beszélgettem elég sokáig, talán vagy tizenöt percet az autóban ülve, de ki volt hangosítva, mindent a normális keretek között. Csak annyit láttam, hogy a szemben lévő sávból előzni kezd egy piros személyautó, de nem tudott már teljességgel visszaérni a sávjába, meglökte a kocsit oldalról, amivel pedig az árokba borultam. A kocsi teljesen összetört. – panaszolja.

– Tudod esetleg, hogy az eredmények mit mutattak? –érdeklődöm állapotáról is. Hogyha már én is hozzátettem ahhoz, hogy egyáltalán levegőt vegyen mostanra, tudni szeretném azért, mit mutatott az általam elrendelt CT és röntgen.

– A CT-n elvileg csak egy kis agyrázkódás volt látható, a fejemen lévő két seb csak felületi, összevarrták, röntgeneken meg csak a jobb a térdemnél volt rendellenesség, ott a patella sérült meg, pontosabban egy kis darabja tört le, mivel amikor beborult a kocsi az árokba, úgy sikerült esni, hogy a térdemre estem. Azt helyreállították, de persze mostanság nem fogok tudni nyúlként futni. – térdére csak felszisszenni tudok. Azzal kicsit szenvedni fog. Ugyan a térdkalács csak mechanikai védelem gyanánt tartozik a térdízülethez, mégsem kellemes annak törése.

– Sajnos nem. De legalább nagyobb baj tényleg nem történt, és ez a lényeg. – mosolyodom el, s biccentem kissé oldalra a fejemet, így pillantok le rá. Aztán valami eszembe jut. Enyhén megforgatom fejét, állánál fogva, kicsit mozgatom azt, hátha enyhe rándulást látok.

– Mit csinálsz? – érdeklődik kételkedve.

– Semmit, csak azt néztem, hogy véletlen nem törtem-e el az állkapcsod.

Megrázza fejét, határozottan kifúj egy kis levegőt orrán át, s nevetni kezd. Látva jókedvét, ahogyan csillog két szeme, megbizonyosodom, hogy életem első intubálását a páciensem túlélte maradandó sérülések nélkül.

     Megszédít annak a gondolata, hogyha én nem vagyok, valószínűleg életben sem marad. Oly mértékű hálát látok rám villanni két tekintetéből, amelybe ha lehetne, már régen mindketten belefulladtunk volna. Ő abba, hogy nem tudja kifejezni, én meg abba, hogy nem bírom befogadni. De mindezzel a kis csókkal tökéletesen mindent kifejezett: a hálát, azt, hogy köszöni, hogy mindezt megtettem érte, illetve, érzelmeit is nagyrészt átadhatta ezzel.