Kávéfolt [ ... ]

12.

-Ha nem vele töltötted volna a délutánt, kinyírnálak. -közli tényszerűen Kriszti a lépcső alja felé mutogatva, mire csak pimaszul elkuncogom magam. Hangomra undorodó arckifejezés ül ki arcára, amelyet hamar elnyom egy szemöldök rántással. -Ezért csak egy kegyetlen kivallatásra számíthatsz.
Szinte megadóan sóhajtok fel. Csak kíméljen meg a különböző idióta teóriáival. Ami lényeges, azt elmondom, ami nem, azt egyelőre nem fogom biztosan sem Krisztina, sem a szobatársaim bármelyike, sem a szüleim orrára kötni. Akárhány találkozás is lesz ebből, nem szeretnék a medve bőrére előre inni azzal, hogy elkezdek olyan reményeket kergetni, melyek talán nem is valósak. Majd ha már tiszta lesz a kép, lehet részletekért kiáltozni. Egy homályos képen sem láthatjuk a legapróbb kis részletet, csak egy végeláthatatlan pasztát.
Míg felsétálunk a kollégiumi szobánkba, rá kell döbbenjek, hogy sajnos ezzel, hogy Andrással mentem el délután, csak megadtam azt a löketet Krisztinának, hogy még betegebb ötletei támadjanak. Bagatell kérdéseitől még így is, hogy senki sem hallja rajtam kívül, ég a pofámról a bőr. Mi lenne itt, ha más is hallaná? Talán akkor jöhetne el úgy ötszázadik alkalommal életem során az az alkalom, hogy szépen letagadom azt, miszerint ez a kedves szőke hölgyemény a legjobb barátnőm volna.
Mivel már előre ideges vagyok attól, hogy mi vár rám a harmadik emeleti, 318-as számú szobában, még a lépcsőn levetem a kabátom. Testhőm biztosan a rám törő kisebb pánikrohamok végett szökik egyre fentebb. Pulzusom szerintem a szokásos százhúszast szinten tarthat, de tartok tőle, hogy ez a ma este során még emelkedni kénytelen. Viszont a következményekért -avagy az indokolatlan verejtékezés, nyugtalanság, állandó tagadás, illetve az, hogy folyamatos beszólogatásaim áldozata mind a három szobatársam lesz, nem csak Kriszti-, bizony nem vagyok hajlandó felelősséget vállalni.
Igyekszem tudomást sem venni Krisztiről, ugyan párszor odaszúrom neki, hogy igazán lehetne türelmes, úgyis kivallat a szobában, s úgy érzem, úgy lenne korrekt velem szemben, ha inkább ott bent, a négy fal közt tennénk meg ezt a kínos beszélgetést. Egy idő után sikeresen elér hozzá ez a kis információ elegy, mert nagy nehezen eljutunk arra a szintre, hogy inkább befogja. Ezután viszont úgy éreztem végig, amíg a harmadik emeleti folyosón sétáltunk a 318-as irányába, hogy mintha bensőmbe akarna látni. Szinte röntgenszemekkel vizslat, s talán azt figyeli, röntgenszemeivel talán látja-e bordáim takarásában szívemet, s esetleg sikerül meghallania, mit is suttog Andrásról. Azonban arra nem eszmél hirtelen, hogy a röntgenen marhára nem látszik semmi sem a szívből, ahhoz ultrahang vagy ECHO vizsgálat szükséges. A röntgensugarak a lazább szerkezetű anyagon, például a szöveteken és a szerveken áthatolnak, csak az üreges és a tömör szerkezetű szervek, a tüdő, a belek és a csontrendszer látható velük.
Kriszti az ajtót szinte rászakítja Tamira és Mónira, akik egy pillanatra halálra rémülnek érkezésünktől, aztán egymásra nézve inkább felnevetnek, hogy oldják a feszültséget. Azonban ennyi nem elég. Most jön csak a java. Fel kell készülnöm a legrosszabbra.
Ledobom a belső ágyra a kabátom, azután bemászom oda, mintha az ágyam megmentene attól, ami most vár rám.
-Liza, nem tudsz elbújni előlem. -Krisztina ördögi oldalának előtörésétől féltem csak igazán.
Elhelyezkedem úgy, hogy mindenki lásson. Amennyire látom, Móni és Tamara tapodtat sem ért az egészből, aminek valamelyest örülök, mert legalább Krisztinek nem járt el a szája. Na majd most kiderül.
-Na mesélj csak nekünk, kivel töltötted ma a délutánodat? -érdeklődik Kriszti, s szavai közben már is valami frappáns válaszon agyalok.
-Miért kínzod ennyire szerencsétlent? -mutat rám Móni.
-Köszönöm, végre valaki megért! -kiáltok fel Móni felá hajolva, mire harsányan elnevetve magát kicsit megölelget, amelyre Kriszti továbbra is haját tekergetve gondolkodik, miként csavarja hasonlóan szavaimat és ki belőlem az igazságot.
-Doktor kivel? -tér vissza újra vallatásomhoz Krisztina.
Megadom magam. -Doktor Karádi Andrással. Boldog vagy? -kérdezek vissza, mire csak bosszúszomjasan felnevet.
Már éppen odaszúrna nekem valami igazán szellemes megjegyzést, amikor közbeszakítja Tami. -Miért ennyire durva, ha valaki találkozgat egy dokival?
Mind a hárman egyszerre kapjuk rá tekintetünket.
-Sosem támogattad eddig azt, hogy két egészségügyis közt legyen kapcsolat. -mutatok felé kérdően.
Ez a kérdése enyhén fogalmazva is meglep. Évfolyamtársak lévén azért kifejezetten jól ismerem, annak ellenére, hogy ő a szociális ágazati osztályba járt. Angol órákon és matekon is egy csoportba kerültünk a középiskola első évében, a négy év alatt azért elég sok lehetőségünk volt beszélgetni és megismerni egymást jobban. Krisztinával a 13. osztályos képzésen találkozott először. Tamarát szinte az egépsz évfoloyamból én ismertem a legjobban, saját osztálytársai se nagyon tudták visszahúzódóbb, de egyben elképesztően makacs jellemét megismerni. Nem engedett magához sok embert közel. Úgy vélte, ha valakit megkedvel abból az osztályból, az csak meggyengíti abban, hogy céljait véghezvigye.
Sok beszélgetésünkből, illetve az eltelt egy év alatt is sokszor leszögezte, hogy szerinte két egészségügyi dolgozó közt bármilyen kapcsolat is alakul ki, nagyon hamar elunalmasodik, mivel szinte csak a munkával foglalkoznak. Osztályos orvos otthon adja át szinte az osztályt, az osztályos nővér ugyanezt teszi. Két osztályos orvos pedig szerinte maga a pokol.
Szerintem nem igazán így működik ez a dolog. Együtt élhetnek igazán harmonikusan, csak tudni kell, hol a határ. Szabad beszélgetni a munkahelyi dolgokról, de ésszel. Nem szabad, hogy ez maradjon fölényben bármi mással szemben.
-Eddig azt vallottad, hogy elunalmasodik ez a kapcsolat. -jegyzem meg Tamarára és megnyilvánulására reagálva továbbra is egy kis szünetet hagyva.
-Talán van valaki a képben? -néz rá Kriszti enyhén döbbenten, de nagyobb részben inkább kíváncsian. Rám meredve csak a döbbenetet látom szemeiben.
Ezek szerint kis időre leszállt rólam. Ugyan belső énem ugrándozik az örömtől tudván, hogy kis időre nem lesznek zargatva csodálatos emlékeim Andrásról, de ennek ellenére is nagyon érdekessé kezd számomra válni Tami viselkedése. Egyfajta semmilyenség érzését vélem felfedezni rajta, azonban szürkés szemeiből a zavarodottság egyértelmű jeleit figyelem meg. Úgy viselkedik, mint aki tisztában van azzal, hogy lebukott, s valahogy menteni próbálja magát, de fogalma sincs, hogyan tegye. Világosbarna tincsei sínegyenesen keretezik arcát, szinte félelmetes közönyt sugározva belőle. Szerintem még soha az életemben nem láttam Tamit ennyire zavartnak, furcsának. Valami nem stimmel, valami történt vele.
-A tavalyi neurológiai osztályos gyakszi túl jól sikerült. -jelenti ki egy enyhe mosollyal színezve, de zavartsága arcáról még mindig letörölhetetlen.
Őszintén bevallva, még véletlenül sem számítottam erre.
Felsóhajt. -Most már mindegy, elkotyogtam magam. -elsöpri arcába lógó tincseit. -De ha ezt bárki is megtudja, repül a fejem. Szóval kérek mindenkit, ez innen, a négy fal közül nem kerülhet ki. -mindannyian bólintunk. Utoljára néz csak rám, de velem tartja leghosszabb ideig a szemkontaktust. Tudja, hogy rám számíthat. Középiskolás kis titkait sem tudta meg sosem senki, mai napig eszembe vésve tartom őket, hétszeres lakat alatt.
-Mi történt a tavalyi nyári gyakorlaton? -kérdez rá óvatosan újra Kriszti. Egy pillanatra lesütöm a szemem, s erre egy kacsintást kapok Krisztitől. A fenébe, nem felejtette még el! Annyiban megnyugtat Tami esete, hogy ezek szerint nem csak nekem volt emlékezetes az a bizonyos első nyári gyakorlat, mint orvostanhallgató.
-Rájöttem, hogy neurológus akarok lenni. -nyögi ki egy levakarhatatlan mosoly keretei közt. Tudván, hogy mikrobiológiai szakra akart jelentkezni, de mivel nem vették fel, ezért jelentkezett inkább a 13. osztályos képzésre, s inkább az orvosit választotta utána. Az orvosi neki csak egy kényszerszak, ha ezt nézzük. Viszont nekem is egy mosolyt varázsol az arcomra a tudat, hogy a makacs és nagyon is magabiztos Pallagi Tamarát valami, vagyis mindezek szerint valaki sikeresen rábírta, hogy kicsit tekintsen ki a komfortzónáján kívülre is. Az, hogy ennyire határozottan ezt ki meri jelenteni, azt jelzi, hogy nagyon komolyan gondolja ezt, és ez így van.
-Hogy jöttél rá? -Móni is megszólal végigsimítva szobatársunk karját. Mióta a Kossuth Zsuzsán vagyunk, rajtam kívül talán Móninak sikerült közel kerülnie Tamihoz, mások számára még mindig egyfajta áthághatatlan bozótos.
-Van ott egy rezidens... -Kriszti egy pillanatra rám néz, megcsóválja a fejét, s felemeli tekintetét. Ezzel azt jelzi, hogy mintha csak engem hallana, mellyel bizony egyet tudok érteni. Emlékszem, már a középiskolában is azért versengtünk, hogy az éppen esedékes osztályon melyikünkre fog először valami helyesebb, fiatal orvos mosolyogni, esetleg melyikünknek fog először köszönetet mondani mosolyogva, mert egy nyamvadt lázlapot a kezébe nyomtunk. S most talán megéli azt, s boldoggá teszi nagyon már csak a tudata is annak, hogy végignézheti, ahogy tényleg egy végzett orvos karjaiba rohanok, amely talán a vesztemet okozza, talán nem. Az a tudat pedig, hogy a szobában ezek szerint nem vagyok egyedül, még jobban tetőzi jókedvét és kíváncsiságát.
Sóhajt egyet Tamara, újat igazít haján, majd folytatja. -Volt az a bizonyos nyári gyakorlat most nyáron. Már az első nap kinézett magának. Valamit látott bennem, amely mellett nem tudott szó nélkül elmenni. -rájövök, hogy hasonlót mondott nekem András is ma, amikor megkérdeztem, hogy miért hívott el egy kávéra. Bágyadtan elmosolyodom apró emlékfoszlányomon, s egy pillanatra igenis boldoggá tesz a tudat, hogy Krisztinek fogalma sincs, miért is mosolyodtam el. -Első két nap csak izgalmasabbnál izgalmasabb esetek asszisztálására kért el a főnővértől, majd a harmadik napon kijelentette, hogy szeretné, ha megnéznék egy agyműtétet. Lányok, egyszerűen képtelen lettem volna nemet mondani! Alapból is
állandóan azt lestem, mit csinál és hova megy, aztán meg ez? Maga volt a megtestesült álom! -izgatott hangja ragadós, mindenki elmosolyodik. Szinte megszakad a szívem. Tamarát sosem láttam még ennyire kicsattanóan izgatottnak. Ez egy olyan dolog, amely kellett az ő monoton, nyugodt életébe. -Az az orvos olyan, mint egy mágnes. Én meg egy vasszeg vagyok, úgy pedig nagyon erősen vonz magához. Észre sem vettem, a műtét után már az orvosi szobájában találtam magam. -Móni egy pillanatra hátrahőköl. Ő az, aki közülünk a leginkább elítéli a légyottokat. Mióta sajnos engem és őt is ugyanaz a fiú akart pár alkalomra használni, görcsösen undorodik az ilyen gondolatú emberektől. Persze, Tamarától ennyitől majdcsak nem fog undorodni, csak biztosan kicsit csalódhatott benne. Tamiból nem nézném ki ezt én sem, meglep engem is ez az új információ, mint ahogy körülnézve, mindannyiunkat.
Taminak is feltűnik reakciója, mert egyből szabadkozni kezd. -Ez a valami, ami köztünk van, nekem most nagyon kell. Találtam valamit, ami motivált a mindennapokban azon kívül, hogy a szüleim orra alá dörgöljem, hogy meg tudom ezt is csinálni, képes vagyok bármire. Ez végre egy olyan dolog, amely pozitív módon mozdít előre. Megtaláltam azt a szakot, ami ugyan egyelőre főleg Nándi miatt érdekel, de később sem fog unalmassá, vagy fájdalmassá válni. Már akkor is éreztem egyfajta szikrát köztem és a neurológia közt, amikor az anatómiáját tanultuk elsőben. -Mit ne mondjak, sikeresen kiválasztotta a legösszetettebb, legnehezebb szakot az orvosin. Gondolataim szerint, mivel az agy és az idegrendszer az egész testünket behálózza, az idegsejtek kórtani, anatómiai és élettani egységek, ezért elképesztő sokrétű betegségek, tünetek és szindrómák jellemzőek a neurológián belül. Persze, Tamarából mi mást nézhettem volna ki, ha nem azt, hogy a legnehezebbe fog belebolondulni?
Móni arcán még mindig látni azt a furcsa kifejezést, mely kapcsolatuk miatt ült ki rá. -Oké, nyáron még nagyon úgy tűnt, hogy az egész csak szexre megy. Kezdtem beletörődni, hogy talán sosem lehet igazán az enyém, míg a nyári szünet utolsó hetén el nem hívott Szigetszentmiklóson egy jó kis kávézóba. Ott mondta el, hogy talán többre is vágyik. A gyakorlatok után már alig láttuk egymást, hiszen én hazaköltöztem a nyárra Heténybe. -bólintok. Többször is találkoztunk a nyáron, hiszen Hetényegyháza Kecskemét egyfajta külső városrészének számít. -Megegyeztünk abban, hogyha találkozunk kórházon belül, köszönhetünk sziával egymásnak, de ha bárki kérdezi, annyit mondunk, hogy egy kellemes barátságra és pár italra tettünk szert, semmi több. Néha, amikor kimaradok a közös könyvtárazásakból az azért van, mert átugrok hozzá egy pohár borra. -kacsintásából jócskán levágom, hogy nem csak a borról szól az egész. -Nagyon sokat tanultam tőle. Kicsit élhetek, hagy élni, megtapasztalhatom azt, milyen az, amikor úgy érzem, hogy egy kicsit én is elengedhetem magam és teljes mértékben önmagamat adhatom. -felsóhajt újra, majd nyel egyet,s csak ezután néz fel ránk. -Nem várom el, hogy megértsetek. De kérlek titeket még egyszer, hogy ne tudja senki ötünkön kívül.
Kisujját kinyújtva középre mutatja. Először én kulcsolom bele ujjamat, majd utánam Kriszti is. Egy ideig Móni tekintete Tamara és hármunk összekulcsolt ujjai közt cikázik, nemigen tudja, mit tegyen. Valamelyest megértem Móni szempontját is, de végülis szobatársak volnánk, össze kell dolgoznunk, eleve, egy barátság erről szól gondolataim szerint. Hibákkal együtt elfogadni és szeretni a másikat, segíteni a rosszban és támogatni a jóban.
Végül ő is beadja derekát, s ő is belekulcsol. Ezzel kisujjesküt teszünk rá, hogy bizony a hallottakat a sírba visszük.
Lassan elengedjük ujjainkat, s Tami arcára is hamar visszatér az élet. Az enyhe fényben is látszik azért, hogy kissé meghatódott annak tudatán, hogy mind a hárman elfogadtuk ezt a kis történetét. Nem hibáztatom egyáltalán, nem is mondható hibának. Talán csak veszélyes akciónak, de e helyzetben nekem inkább meg sem kellene szólalnom... Ahogy emlegetni szokta Kriszti, az egyetemen kell az életet is megtapasztalni. Amennyire veszem észre, az idei évben mindannyiunknak kinyílt kicsit a szeme és meglátta az orvosi mellett rejlő világot is.
-Na és nálatok, Liza? Mi a helyzet? Lesz több alkalom is ebből? -dalolja Krisztina hátradobva összes szőkeségét arcából, hogy még véletlenül se hagyhassa ki vad szemforgatásomat. Nagyon gyors témaváltás volt, de természetesen, mit is várhattam volna pont tőle!? Amíg pár másodpercig nem pillantok rá, bizony többször is átfut a fejemen, hogy ezt tényleg valahogy még megbosszulom rajta. Csak tudnám, hogyan!?
-Holnap reggel légy résen a kórházi büfénél! -kacsintok oda Kriszti felé, mire szája elé szorított tenyere mögül enyhe sikítást hallat.
-Te kivel találkoztál? -kérdezi felnevetve az izgatottságtól Móni, ahogy Tami is közelebb hajol hozzánk.
Feléjük kapom a fejemet. Attól tartok, mindjárt nagy kíváncsiság helyett nagy döbbenet fog ülni a szobára.
-A kórházigazgatóval.
Móni felnevet döbbenetében, aztán, amikor látja rajtam, hogy teljesen komolyan gondoltam eme kijelentésemet, abbahagyja a nevetést, s inkább tátott szájjal mered rám, mint aki nem hisz a szemének, vagyis, pontosabban, a fülének. Tamarának hasonló reakciója támad, Kriszti pedig abba nem tudja hagyni vad vigyorgását.
-Az... Nem rossz. Liza, nem vitted volna lentebb kicsit a mércét? Neked egyből a kórházigazgatóval kellett kikezdened? -kérdezi Tamara, mire Krisztivel nevetni kezdünk.
Nevetés közben azért kifér számon egy kis válasz. -Nem én kezdtem.
-Hanem ő? -Móni is döbbent hangot üt meg.
Krisztire pillantok. -Ami azt illeti... -mély levegőt veszek. -Erről a dokiról meséltünk, hogy majdnem nekiment az üvegajtónak, amikor vittünk Krisztivel a laborba véreket.
-Ő az a reumatológus? Ja! -Móni és Tamara egyszerre világosodik meg, Tami elnyújtott ja-szócskája ezt mégjobban tetőzi.
-Igen, ő az, akiről meséltünk. -szögezem le.
-Térjünk már a lényegre, na! -kérlel Krisztina már szinte könyörögve, amin csak nevetni tudok. Azt hittem, ő fog engem kínozni, de boldogan vizslatom, hogy ez fordítva számomra jócskán jobb érzés.
-Szóval, a lényeg. Harmincnyolc éves, reumatológus, de van belgyógyászat és farmakológia szakvizsgája is, szereti a betegeit, imádom, amikor utalgatunk egymásnak, imádom tengerkék szemeit, amikor a kíváncsiságtól csillognak, meg ahogy néz velük rám, nemrég vált, pontosabban fél éve, és nagyon úgy érzékelem, hogy ebből még több találkozó lesz. -ezeket kimondva Kriszti arca egyre jobban derül fel, egyszerre pedig egyre jobban kúszik arcára a döbbenet.
-...Harmincnyolc? -kérdez vissza Tamara és Krisztina egyszerre. Reakciójukra mást nemigen tudok reagálni, mint zavartan elnevetni magam.
-Igen, miért? Nagyon nagy gond? -teszem szét a karom.
-Liza. El sem hiszem, hogy tíz év barátság után ezt hallom a szádból. -jelenti ki teljesen őszintén Kriszti, melyre nem én, hanem a másik két lány nevet fel.
- Jó, én voltam az, aki meg a nagy korkülönbségre volt allergiás világéletében, de egyszer eljön az a bizonyos kivétel, ami erősíti a szabályt, nemde? -kacsintásomra mindannyian csak elmosolyodnak, de főleg Tamara. Tudom, hogy ő is hasonlóra gondol, akárhányszor arra a bizonyos orvosra terelődnek gondolatai.
-És milyen volt, milyen érzéseket váltott ki belőled ez az egész? -érdeklődik Tami.
Ezt a kérdést vártam igazán. -Amíg vele ültem a kávézóban és megittam úgy a kávém, hogy inkább rá figyeltem, mintsem a kávéra, nem egy huszonkét éves másodéves orvostanhallgatónak éreztem magam, hanem egy szimpla, egyszerű, harmincas nőnek, aki a boldogságot keresi. Egyszerre volt ijesztő és elképesztő érzés. -sóhajtok egyet szavaim után, mind a hárman elmosolyodnak.
Úgy érzem, nem szeretnék itt megállni. Kellenek azok a pillanatok, amikor senkinek nem mondhatom el, mikor találkozunk, szeretném azt érezni, hogy szinte viszket bőröm a ki nem mondott titkoktól, arra az érzésre vágyom, hogy a határokat feszegessem. A vágyakozás hadd égesse meg a bőrömet, a lelkemet! Nem érdekel, ha négyes fokú égési sérüléseim lesznek, majd ő lesz a helyreállító műtét, amely egyben tart, ami nem engedi, hogy eltűnjek ebben a hatalmas világban. Ő fog összetartani, s hagyni fogja, hogy kapcsolatban maradjak az élettel és a boldogsággal. Meg fogja tartani titkaimat magának, olyan lesz számomra, mint egy általános iskolás kislánynak az a lakatos napló, amelybe beleírja, hogy mikor játszottak együtt élete szerelmével.
Miért gondolok ilyenekre? Megrázom a fejem.
Azt hiszem, ha végzek az orvosival, azt a fránya köpenyt ki fogom állítani a nappalimban, bekeretezve, hogy minden nap arra emlékeztessen, hogy 22 évesen éreztem először azt, hogy talán megtaláltam azt az egyetlen kicsi kis részletet, amit eddig nem tudhattam magaménak.
-És hogy találkoztatok először? -bukik ki Tamiból a nagy kérdés gondolatmenetem kellős közepén.
Az a baj, hogy most hiába nézek Krisztinára, ezt a történetet még ő sem tudja, de már előre ráz a nevetés.
Mielőtt elnevetném magam ténylegesen, inkább gyorsan kibököm. -Leöntött egy pohár kávéval.