Kávéfolt [ ... ]

11.

Úgy öt perc után már oda is érünk a kollégiumhoz. Szerencsére több ismerős arcot nem láttam útközben. Nem kapcsolta be a rádiót, gondolom azt várta, hogy mondjak bármit, de megelégedtem látványával és a tudattal, hogy minderre, hogy a gyakorlati kórház igazgatója mellett fogok ülni az autójában egy kellemes beszélgetést követően, talán soha a jó életben nem számítottam volna.
Még kérnem sem kell, de továbbmegy az épülettől, s attól úgy két utcányira teszi csak le a kocsit. Persze mindezzel csak bennünket fedez. Azért benne is megjelenik ezt tekintve, hogy ameddig még titkolható a helyzet, jobban tesszük a fedezékbe vonulást.
Kiszállok az autóból, megigazítva a kabátomat figyelem, ahogy elegáns ingére felveszi szintén elegánsabb fazonú kabátját. Az enyhe szűrt fény játszik még így is hajtincsein és erős arcéleit még határozottabbnak mutatja. E pillanatban nem tudnék szemeibe nézni, azt hiszem, megbénítana a pillanat. Arra ösztönözne, hogy évtizedekre a pillanatban ragadjak. Ezért mikor pontosan ezt akarja tenni, inkább az utcát kezdem fürkészni. Enyhe zavaromat szemem sarkából azért látom, hogy egy önelégült mosollyal díjazza. Bevárom, amíg felveszi a kabátját rendesen, becsukva az ajtót határozott mozdulattal, lezárja azt egyetlen gombnyomással, majd gyorsított lépésekkel felém indul.
Hátrafordulva a tegnap reggel jut eszembe. Hasonló mozdulattal fordultam hátra, míg azt vártam, hogy Krisztináék beérjenek, hogy induljunk gyakorlatra. Az volt a reggel, mikor az az óriási kávéfolt hófehér köpenyemen indoka volt annak, hogy ebben a szempillanatban éppen azt az orvost várjam be bágyadt mosollyal arcomon, aki pont, hogy leöntött az akkor kezében lévő büfés kávéval. Titulusa és beosztása pont, hogy el kellene ijesszen a gondolattól, miként akár több találkozó is lehetne mindebből, nem csak ez az egy.
Ahogy odaér hozzám, lassú léptekkel indulunk meg sétálva az alig ötszáz méterre kezdődő kis park felé. Mikor a több órás folyamatos tanulás közben úgy érzem, szükségem van egy kis levegőre és pihenésre, mindig le szoktam ide jönni az egyik padra leülni, hozom magammal a telefonom egy fülhallgatóval, s kicsit kikapcsolódok. Egy kis időre nem azon gondolkodom, hogy a szív ingerképző rendszere miért működik a minden vagy semmi elvén, s nem azt rágom át újra meg újra magamban, hogy a glükózt hogyan bontja át a szervezet glikogénné, vagy esetleg fordítva. Furcsa érzés azt tudni, hogy egyetlen kicsiny kis történés hatására mennyire más jelentést kapnak egyes dolgok az életünkben. Például ez a kis park, ahova éppen igyekszünk. Eddig a kikapcsolódás, a nyugalom helye volt, holnap reggeltől pedig ha a kollégiumi szobából letekintek majd egy bizonyos padra, csak az fog eszembe jutni, hogy ott kivel is ültem és éppen mikről beszéltünk. Ezekből tisztázódik le bennem, hogy volt az a kis baleset tegnap reggel a lépcsőfordulóban, s ez a kis félresikerült helyzet két ember megismerkedését okozta.
Amíg a legközelebbi padig elsétálunk, egyikünk sem szólal meg. Szeretnék valamit mondani, de nem tudom, mit mondhatnék. Akár az is elég lenne, ha valami számomra érdektelen témáról áradozna órákon át. Legalább mélyes, jellegzetes hangja kicsit még jobban elmémbe égne, hogyha éppen a hangadási képtelenségek okairól tanulunk elsősegélyből, egyből arra gondoljak, hogy milyen érzés lenne fülemtől milliméterektől hallani azt a hangot.
A távolban már meglátom az egyetemi kollégium épületének sziluettjét, jobbra fordulva pedig pár lépést követően ott is az első pad. Pár felsőbb éves lány beszélgetését szakítjuk meg arra sétálásunkkal, azonban a három elmerültem beszélgető szinte fel sem figyel ránk. Úgy száz méterre van a következő pad, amely azonban üresnek bizonyul. Egyszerre vetünk egymásra egy pillantást, a mellettem sétáló orvos a pad irányába bök fejével, gesztusára pedig csak bólintok. Gyorsan a padhoz érünk, majd egymás mellé leülve elhelyezkedünk azon. Megnyugtat a tudata annak, hogy az egyetemi épületnek és a sétálóútnak is háttal ülünk így.
Mielőtt igazán figyelembe vehetném, hogy még újabb három sárga falevél tapadt a bokacsizmámra, András felém fordul váratlanul. Egy pillanatra még a szívem is kihagy egy ütemet gyorsaságán, de aztán már látványa hatására hamar megnyugszok. Az arritmia veszélyes dolog, nem kéne ezzel játszadoznia, főleg egy orvosnak, vagy a végén vihet a sürgősségire... Mondjuk, amennyire meg lehet nyugodni az ő közelségétől, főleg, hogy igazgató lévén akár el is tanácsoltathat az egyetemről. Mondjuk kevés esélyt látok arra, hogy pont Karádi doktor tenné ezt velem.
-Ha azt mondanám, hogy átkérem a reumatológiai osztályomra tekintettel arra, hogy érdekli a szak, mennyire élne a lehetőséggel? -hirtelen töri meg a csendet. Egy ideig csak azon kattogok, hogy miért érzek egyfajta gyenge bizsergést végigfutni gerincem mentén, amikor megszólal. Talán a Sclerosis Multiplex, az axonok myelin-hüvelyeinek eltűnésének legegyértelműbb tünetével szembesülök, a villámszerű fájdalommal a gerinc mentén? Aztán ahogy realizálok arra, amit mondott, még jobban verdesni kezd szívem mellkasom mélyén. Nemsokára már nem egy teljes lepkegyűjtemény, hanem inkább a budapesti Állatkert duplája lesz gyomromban, akárhányszor hozzám szól vagy rám néz András.
Kissé döbbent hangot megütve tudok válaszolni csak. -Ez egy nagyon jó lehetőség a számomra, hogy a legjobbtól tanuljak. -kacsintásomra egy pimasz mosolyt vet felém, mely megint arra ösztönöz, hogy kezdjek el lelkileg körülbelül haldokolni, azonban erre most nincs időm, sem lehetőségem, ezért ezt a későbbiekre kell halasztanom. -De mi az ára annak, ha alkalmaz engem, mint gyakornokot az osztályán? -kérdezek rá azért arra a bizonyos de-szócskára. Mindig van valami de az ilyen vissza nem térő és túlságosan is szép ajánlatokban.
-Egy büfés kávé holnap reggel? -viszonozza a kacsintást, amelyre egy sóhaj szakad ki ajkaimon, de el nem bírom dönteni hirtelen, hogy döbbenetemet igyekszem-e elnyomni mindezzel, vagy esetleg a mérhetetlen boldogságomat, hogy igenis nsem ő, sem én nem hagyjuk, hogy ez az egész csak egyetlen egy találkozó erejéig tartson.
-Benne vagyok! -bólintok rá határozottan ajánlatára. Elsöpröm közben az arcomba hulló barna tincseimet, s az sem zavar már csöppet sem, hogy mindaz a rendezettség, mellyel elindultam pár órája, már nyomokban sem található meg tincseim látványában. -Bármi más tennivalóm van e ügyben? -érdeklődöm enyhén felé fordulva törzsemmel is. Ugyan kicsit kényelmetlen feltámasztott jobb lábbal és jobb oldalammal a padhoz simulva, de legalább tökéletesen látom minden apró megnyilvánulását.
-Tudja véletlenül a gyakorlati vezetőjének a nevét? Beadok neki egy mesét arról, hogy felkeltette az érdeklődésemet a viziten, hogy mennyire érdeklődik a reumatológia iránt, persze kihagyva a kávés esetünket és ezt a találkozást. -gondolkodik el, mire csak elkuncogom magam. Kuncogásom hangjára egyből rám kapja szemét.
-Semmi, csak tetszik, ahogy hangosan gondolkodik.
-Sajnos előfordul velem, kénytelen lesz hozzászokni. -enyhe utalása újra csak nevetésre késztet. Szemeim biztos csilloghatnak ebben a félig napossá váló délutáni időben, mert szemem sarkából mindig rajtakapom Andrást, ahogy keresi velem a szemkontaktust. Az a baj, hogyha most megadnám neki, amit akar, akkor én veszteném el józan eszemet enyhén fogalmazva.
-Azt hiszem, Orsós Béla rektor úr a kinevezett gyakorlati vezetőnk, de ezt még biztosabban megérdeklődöm. -válaszolok eredeti kérdésére. Igazából az a baj, hogy a legjobbtól kérdezte, nem igazán figyelek oda a nevekre, inkább a kinézetet szoktam hamarabb összekötni azzal, hogy most ettől az embertől tartani kell, avagy sem. A rektor úrtól igenis kell tartani, főleg ezután.
-Köszönöm szépen. -hálálkodik, de csak legyintek.
-Ugyan. -hirtelen eszembe jut valami, amely nem hagy nyugodni. -Mennyien vannak náluk éppen reumán?
-Orvostanhallgatók közül senki. -vágja rá gondolkodás nélkül. Megnyugtató, hogy nem lesz rajtam kívül senki. Legalább nem kell görcsösen arra figyelnem, hogy nem hogy az ápolók előtt ne tűnjön fel, hogy szinte mindig csak az igazgató úr körül legyeskedek, de még a saját évfolyamom vagy felsőbb évesek előtt is tagadnom kelljen, ami egyébként lassan már az arcomra lesz írva.
-Akkor ott a helyem. -erősítem meg benne akaratomat, hogy tényleg menni szeretnék. Azt akarom, hogy anya büszke legyen rám. Szeretném, ha felhívom aznap -amikor átkér a reuma osztályra -izgalomtól és boldogságtól csillogó hangon elmesélni, hogy fogalmam sincs, miért, de az igazgató elintézte, hogy átkerüljek a reumára. Nem tudhatják meg, mibe keveredtem. Ez egy ideig biztosan csak az én bajom lesz. Megküzdök mindezzel egyedül is.
-Mióta akar orvos lenni? -kérdezi túl váratlanul, mintha csak eszébe jutna egy kérdés, s kibukna a száján. Ezzel a tulajdonsággal sajnos néha azonosulni tudok.
-Hétéves korom óta. -vallom be őszintén. András szeme felcsillan.
Mesélni kezdek az akkori gyerekded kedvenc időtöltéseimről. -Amikor unatkoztam, édesanyám anatómiakönyvébe rajzolgattam, ahogy elképzeltem a különböző szerveket. Emlékszem, a vese nekem két barna bab volt, amit két sárga egyenes vonal kötött össze. -felnevetünk mindketten ezen az aranyos emléken. Látok érdeklődést szemeiben, ezért megkockáztatok egy összepillantást, mielőtt folytatom. -Mivel vannak otthon régibb szikék meg sebészi ollók, ezért szokásommá vált, hogy a plüssállatokon gyakoroltam azt, hogy kell szétvágni őket, majd ugyan anyukám varrta össze őket... -nem hagy folytatni, kitör belőle egy nevetés. nem azért, mert szégyen lenne, csak annyira gyermekded, játékos, hogy az már alaptalanul is egy nevetést fakaszt az emberből. -Sokan vannak az egyetemen, akik már kiskoruk óta orvosként látják magukat a jövőben. Köztük én is természetesen. -fejezem be gondolatmenetemet. Az a baj, hogyha itt nem állok le, akkor sosem tudom majd abbahagyni.
-A jelentkezők nagy részének azonban van valami hátsó oka, egy amolyan mozgató kar van a háta mögött arra, hogy orvosi pályára lépjenek. -Véleményével egyetértek. Vannak egyesek, akiket persze csak maga a természettudományok iránti rajongás, az embereken való önfeláldozó segítségnyújtás mozdít orvosi egyetemre, egy kiskori álmot kergetve. Azonban a legtöbb esetben nem így van. Sok esetben a család nyomja rá bélyegét, hiszen ahol orvos dinasztia vonul végig az egész családfán, annak úgy sincsen más lehetősége. Vannak emberek, akiket az motivál, hogy egy rokona, kedves ismerőse meghalt valamilyen betegségben, s mindez miatt egyfajta bosszú vezérli végig. És vannak, akiket az emberi érzelmek. -A családom minden férfija orvosi pályára sodródott, mindannyian orvosok. Persze közben a Hippokrátészi eskü értelmében felesküdtem rá, hogy segítek az embereken, de más tervem sosem volt. Önnek mi az oka azon kívül, hogy kislány kora óta ezt akarja csinálni? -érdeklődik kedvesen. Azonban amilyen kedvesen kérdezett, annyire az ellentétét fogja érezni szavaimból.
Mosolyom egy pillanatra arcomra fagy, majd a közöny, az igazság beborít, akár egy hűvös estén egy meleg takaró. Hátha ez megvéd mindentől.
-A gyűlölet. -veszek egy mély levegőt, ezzel próbálom lenyelni érzelmeimet. Most nem szabad megtörnöd, Liza. -Vannak esetek, amikor a gyűlölet az, ami mozgatja az embert a szeretet helyett, de úgy gondolom, bizonyos esetekben ennél nincsen erősebb indok. Az undor, ami arra ösztönzi az ember, hogy minél jobb legyen.
Határozott hangon címezem szavaimat Andrásnak, de ő azonban félelmetes közönyöm álarcában is egyből fel véli fedezi a ki nem mondott fájdalmat csillogni barna szemeimben. Felsóhajtunk egyszerre.
Azt hiszem, még itt ragadunk egy ideig ezen a szokványos padon...

Körülbelül két óra múlva jön el a búcsú ideje. Egy ideje nemigen beszélgettem ennyire őszintén senkivel sem Krisztinán kívül. Lelkemnek ez egyfajta menedéket biztosít. Amikor azzal hozakodtam elő, hogy nem szeretném, ha ez a téma még egyszer feljönne, mondta, hogy most már maga ez is, hogy itt ülünk, egy titok, szóval köteles megtartani a titkomat.
Visszafelé tartunk a kollégium felé, amikor óvatosan megérinti vállamat kezével. Kabáton keresztül is olyan érzést váltott ki, mintha csak éppen ujjheggyel ért volna hozzá meztelen vállamhoz.
-Mit szólna, ha jövő héten is összefutnánk valahol, a megígért közös büfés kávézáson kívül? -szívem természetesen újra heves dobogásba kezd, pulzusom hamar újra a szinte már megszokott 120-as értéket verdesi.
-Ennek nagyon örülnék, köszönöm a felajánlást. -válaszolom őszintén mosolyogva. Az nagyon nagy baj, ha már szinte észre sem veszem, hogy mikor kezdtem el mosolyogni? Mintha állandóan csak azt csinálnám...
Kabátzsebében turkálva hamar egy kis cetli kerül kezébe, majd vad írásba kezd egy a zsebéből előkerülő tollal. Párat firkant rá, majd felém adja a lapot, amelyen egy 30-assal kezdődő telefonszámot találok. -Ha éppen van kedve akár beszélni, itt vagyok.
-Miért ennyire nagylelkű hozzám? Ki vagyok én Önhöz, igazgatói titulusához, harmincas éveihez képest? -szavaim csak úgy kibuknak belőlem, mielőtt egyáltalán gondolkodni tudnék. Már megint nem gondolkodom, ez nekem nagyon nem tetszik, kicsit azért összeszedettebbnek kéne lennem, ez nem illik egy olyan fiatal nő képéhez, amilyen én vagyok. Ez a viselkedés általában csak szobatársaim előtt bukik ki belőlem, de sajnálatos módon egyre többször feltűnik Andrással töltött pillanataim közben is.
-Ez egy jó kérdés. Annyira bennem van a késztetés, hogy megismerjem még jobban. -bukik ki belőle egy nevetés kíséretében ugyanolyan egyszerűséggel, mintha csak a nevét kérdeztem volna meg. Kissé felbátorodom ettől a laza viselkedéstől. Már rég azt hittem, hogy az ilyen rosszkor kibukó kérdéseimmel elrontottam az egész délután hangulatát. De ezek szerint mégsem. Képes a zavart helyzeteket jól kezelni, néha jobban feszíteni a húrt, s csak azt várjuk, mikor szakad el a húr. Ez nagyon vonz benne, kezdetek óta. A végletekig kiélezett pillanatok, a hosszas szemezések, amikor valamelyikőnk úgyis vesztesen jön ki, s lesüti szemét, ezek az aprócska, egymásnak célzott utalások, szájcsatárázások.
Igaza volt Krisztinek, nem volt véletlen az a nyári gyakorlat.
-Megnyugtató, hogy ugyanazt érezzük. -veszem ki a tollat kezéből, s mosolyogva felkarmolom annak a kávés cukorkának a belső papírjára a számom, melyet pont, hogy ő hagyott a köpenye zsebében tegnap, amikor azt voltam kénytelen hordani.
Tudja rólam az egész világ, hogy kávéfüggő vagyok. De sosem tudtam, hogy ez egy napon még a hasznomra is válhat.
Miközben hátat fordítok az orvosnak, s lezárok egy olyan délutánt, melyet egy ideig biztosan nem fogok elfelejteni, telefonomat előkapva gyorsan beírom a telefonszámot, azonban elgondolkodom, milyen nevet adjak az új névjegynek? Szeretek olyan neveket adni embereknek, amelyekről én egyből tudom, kiről van szó, de más talán hirtelen nem érti, ki is keres. Ezért is esik a Kávés doktorra a választásom. Begépelem, majd a mentésre kattintok.
Megjelenik előttem az új névjegy, egy üres négyzettel és a telefonszámmal alatta. Szinte furcsának tűnik látni ezt a nevet, de tudni, hogy kit is jelent ez a játékos név, párszor elismétlem magamban, hogy nem sok nálam mázlistább nő futkoshat jelenleg az utcákon. Kicsit figyelem, majd inkább lezárom a képernyőt András névjegyénél, mielőtt a kollégium bejáratáig sietek a lépcsőkön fel.
A lépcső tetejére tekintve a szőke hajzuhatagból és a kihagyhatatlan szürke melegítőalsóból egyből realizálok, hogy valószínűleg valaki tökéletesen tisztában van azzal, kivel is töltöttem a délutánt. Igazából nem is zavarna a tudat, hogy Kriszti tud rólam és Andrásról, azonban ha azt nem tudnám, hogy Krisztina lábai előtt hever szinte az egész campus, mindenki imádja, és az egyetemisták készek a legújabb szaftos sztorira, akkor nyugodtabb lennék. Azért általában ha még az életével is fenyegetem, annyira fontos, hogy ne mondja el azt a bizonyos dolgot senkinek, akkor igenis csukva marad a szája és a sírig viszi a titkot.
Felfelé lépdelve a lépcsőn már előre ráz a nevetés, amilyen kínos beszélgetések következnek, főleg az előttem álló nőszeméllyel.
-Ez ugye most nem az volt, akire én gondolok? -teszi karba a kezét Krisztina a lépcső tetején állva. Arcán komolyságot látok, azonban átlátok álcáján, tisztában vagyok, hogy azért játssza meg ezt a túlzott komolyságot, hogy csak még jobban megtörjön. Azért 10 év barátság az 10 év barátság, nem tudja már megjátszani magát.
Kiakadást azért lehet színlelni, hogy a hatás minél jobban meglegyen! -Az istenit, Egri Krisztina, miért nem hagysz lelkiismeretfurdalás nélkül kicsit élni?