Kávéfolt [ ... ]

22.

Egy ideig még bent maradtam Andrásnál beszélgetni. Sokáig elbeszélgettünk azokról az alap tényezőkről, melyek fontossági sorrendünkben kifejezetten elöl szerepelnek. Rákérdeztem, hogy biztosan bent van-e minden fontos holmija, amivel egy pár napig ágynyugalomban tud maradni, s persze megnyugtatott, hogy Makó doktor minden fontos dolgot elhozott a lakásából, de azt is kijelentette, hogy holnap már lehet megpróbál elbicegni az igazgatóságra, amiben bizony nagyon nem értettünk egyet. Még pihennie kéne, a térdét sem kellene annyira erőltetni, akármennyire eltávolításra került az a csontdarab, amely sikeresen letört patellájából a baleset hatására. 

Nagy nehezen, szomorúságomat legyűrve a látogatási idő lejárta előtt nem sokkal visszaindultam a kollégiumba, hogy még egy párszor átfussam a rám váró szövettan tananyagot, s persze Krisztina bugyuta kérdéseire és a tanuláson való kiborulásaira is sor kerüljön még a mai napon.

    Érdekes érzés ezután a beszélgetés után végigmenni az utcán, várni a metróra, később a metrópótló buszjáratra, hiszen egy adott szakaszon megint felújítás van. Néha, amikor egy szerelmespár ül velem szemben a metrón vagy éppen állnak egy a közelemben lévő kapaszkodónál, rájuk nézve merengtem csak el és gondoltam arra, hogy egyre nehezebb elrejteni kis titkomat a világ elől. Lassan úgy tűnik, saját életre tör, uralkodni már nehezen bírok felette, kiszabadul belőlem. Nagyon nehéz, amikor pontosan az ellentétét kell tenni vagy mondani, amit igazából érez és gondol az ember. A mai nap után egy párszor belém vágott a gondolat, főleg a könyvtáras tanulás alatt, hogy igazán senkiben sem kéne bíznom. Barátnőimnek – természetesen Kriszti kivételével – csak azért nem akarom teljes részleteiben beszélni a dologról, mert nem tudni, más esetleg rákérdez-e náluk. Furcsa érzés, amikor valamit, ami lassan már uralkodik rajtad, a szíved mélyére kell börtönbe zárnod, s úgy tenni, nagyon nem azt érzed, amit. Érdekes időszak következik az életemben, de bizakodó vagyok.

    Kicsit elfárad a karom a nehéz szövettani atlasztól, mire elérek a kollégiumig. Jól is esik, amikor belépve az egyszerű, de nagyszerű épületbe hirtelen megjelenik egyik szobatársam az egyik oldalfolyosóról. Azonnal észre is vesz Móni, mosolyogva elindul felém egy kávé kíséretében, már jócskán kényelmesbe öltözve. Egyből meg is kívánom a kávét újból. El is döntöm, ha feljutok a szobánkba, gyorsan összedobok egyet. Csak, hogy még véletlenül sem hagyjam ki az esti, gyenge, de annál rituálisabb instant három az egyben kávézásom szobatársaimmal.

– Hát isten hozott újra köreinkben. – köszönt mosolyogva Móni, mire csak enyhén csóválva a fejem felé mosolygok. – Hol jártál? – érdeklődik.

– Krisztina kérdezi, vagy te? – kérdezem, mire felnevet, miközben elindulunk a lépcsőn felfelé az emeletre.

– Most én. Kriszti majd a szobában lesz esedékes. De mintha nemrég láttam volna eljönni koliból, egy ideje szakcsoportos társaimmal tanultam sejtbioszt, nem sokat tudok róla, merre ment. – felrántom szemöldököm az infókra. Talán Szabival találkozik, nincs jobb ötletem. Kórházban nem láttam, maximum könyvtárba mehetett, hogy megbizonyosodjon róla, bent vagyok-e Nórival, aki szemberöhögve közölte volna vele, hogy semmit nem tud rólam, mióta elviharoztam. Nem hiszem, hogy Nóri pont beköpne Krisztinának, nagyjából ismeri a barátságunkat, megtanulta, hogy jobb, ha nem mond konkrétumot Krisztinek, izgalmasabb, ha a bizonytalanság marja szét szőke barátnőmet.

– Hm, érdekes. – gondolkodom el. – Biztos kavargatja az élet levesét. – nézünk össze Mónival huncutul, mire szabad kezével eldob pár arcába lógó tincset, hogy még jobban lásson. – Egyébként csak könyvtárban voltam. Szatmári Nórival. – rám pillant szeme sarkából. Rájött, hogy nem feltétlen mondtam igazat. – Na jó. Mennyire mondta el Kriszti a mai napomat nektek?