Kávéfolt [ ... ]

10.

Kacsintásomra elkapja tekintetemet. Kék szempárja szinte börtönbe zárja elmém megmaradó értelmes maradványait, s arra ösztönöz, hogy azon agyaljak, mennyire fittyet kéne hánynom azokra a szabályokra. Amit a vezetőség nem tud, az nem fáj nekik. Csak mindezért, egy mindent megváltoztató titok megtartásáért cserébe mi mindent kell feláldoznia az embernek?
-Merre megy ezután?
-Holnap még gyakorlat, ezért nem kell visszarohanni a kollégiumba hajnali hatig csak tanulni. -a hajnali hatos szavaimra mindketten elmosolyodunk.
-Tudja, most még ezt mondja, aztán a hatodik évben már az is tökéletesen elég lesz, ha átmegy kettessel. -próbál ellent mondani nekem felnevetve, amelyre már én is csak egy nevetéssel tudok válaszolni. Rávillan tekintetem az üres kávéspohárra, ami alig 20 perce még tele volt. El sem hiszem, hogy úgy ittam ki az egészet, hogy szinte nem is emlékszem az ízekre. A Kávézz.On vaníliás cappuccinója volt az, amelybe akárhányszor belekortyoltam, minden egyes korty alkalmával újra és újra beleszerettem. Most azonban olyan érzés kerít hatalmába, mintha a rövidtávú memóriám felmondta volna a szolgálatot, mintha csak elfelejtettem volna, hogy egyáltalán ittam-e valamit? Vagy talán életemben először, az agyam, s talán a lelkem számára sem a kávé volt a fontos? Ezek szerint a koffein helyett új függőségem lett?! Ez gyorsabb volt, mint egyes halucinogének fogyasztása esetén fellépő függőség.
-Ami azt illeti, most ráérek kicsit esetleg sétálni a környéken. -vágok közbe, mielőtt még jobban elvisznek a gondolataim elmémnek valami olyan sötét részére, ahol nem kéne órákat eltölteni. Csak arra fogok rádöbbenni, hogy bizony még mindig képes vagyok arra, hogy egy férfi ilyen módon elvegye azt a maréknyi eszemet is, s csak mindarra a rosszra gondoljak, amit képes lennék megtenni.
-Pont hasonlót akartam ajánlani. -egy pillanatra beletúr barna tincsei közé kissé zavartan, s újból csak azon kezdek el töprengeni, milyen érzés lehet, mikor ujjaim találkoznak azokkal a tincsekkel. Zavartsága elgondolkodtat egy pillanatra.
Az istenit, Nyíri Liza -gondolom magamban hangosan-, miért nem örülsz annak, hogy egy kórházigazgatót zavarba látsz jönni? Az, hogy én ezeket látom, már most, nem tudom valamelyest eldönteni, hogy ez most nagy szó-e. Mindenki azt mondja, hogyha egy férfit képes egy nő akár egyetlen pillanatra is zavarba hozni, az már rég jó jel. De főleg, tekintve, hogy András nem is holmi férfi, hanem ő egy kórházigazgató férfi, kicsit még érdekesebbé válik a helyzet. Ezek a zavart összepillantásaink, széles mosolyai és csillogó szempárja annyira nem egy komoly és egy felelősségteljes igazgatóhoz méltóak. Inkább tűnik egy boldog tinédzsernek ezektől.
-Nem tudom, mennyire tűnik illetlennek az ötlet, de mivel kocsival jöttem, ezért gondoltam, az egyetemi kollégium melletti parkig elvihetem, max még leülünk a parkban. Vagy van más ötlete? -néz rám elgondolkodva, de egyből szavadkozni kezdek.
-Nagyon hálás lennék, ha elvinne, de ha teljesen másfelé megy, akkor inkább menjen nyugodtan, visszatalálok. -próbálok szavaim közt arra ösztönözni, hogy nem igen érzem még jó ötletnek, hogy mások is lássanak vele együtt. Ez csak egy ártatlan találkozó volt, nem tudom, lesz-e még folytatás. Amennyire élvezte társaságomat látszólag, lehetségesnek találom. Tudva, mennyire balszerencsés vagyok a párkapcsolatok terén, biztosan nem lesz folytatás. Szeretnék rácáfolni utóbbira, de nem tudom, mit hoz a jövő.
-Gondolom, mennyire nincs oda a metróért. -kék szemeivel szinte gondolataimba ássa magát. Megadom magam. Legyőzött. Leteperte józan eszemet is.
-Mintha csak a fejembe látna... -nevetem el magam, majd bólintok, hogy rendben, beadom a derekam mégis e soha többé visszatérő alkalomra.
Egyszerre állunk fel a székből, de mielőtt észbe kaphatnék egyáltalán, már a kabátom után kap, hogy rám adja. Ezt a kicsiny, udvarias megnyilvánulását hamar meg tudnám szokni. Ahogy vállamra teríti a szövetkabátot, akaratlanul is a köpeny jut eszembe. Ugyanezzel a mozdulattal adta rám, csak akkor mintha közelebb lett volna hozzám, mint most. Így is, három lépésre egymástól hamar zavarba jövök már ruhájából áradó illatától is. Igyekszem többször is mély levegőt venni orron át, így pedig agyamba vésem, hogy ezt az illatot bizony nem szabad megszoknia a szaglómezőmnek, még annak ellenére sem, hogy fáradékony érzőfelület. Mindig szeretném azt érezni, amikor újra érzem ezt az illatot, hogy mintha visszatérne belém az élet.
Amíg megigazítom még a kabátot magamon, felkapja sajátját is a széktámláról, majd odasétál a pulthoz, hogy fizessen. Egyből felfigyelek arra, hogy illedelmesen odabiccent a pultos lánynak. Oldalról pont látom, arcán már nem található meg az a kissé szégyenlős, őszinte mosoly, helyette egyfajta komolyság, határozottság ül ki arcára. Hirtelen mintha nem is ugyanaz a férfi lenne, akivel eddig beszélgettem. Míg aki velem szemben ült, egy jókedvű és érdeklődő, egyszerű férfi volt, addig a pulttal szemben egy befolyásosnak tűnő, komoly férfi látványát nyújtja. Ahogy letesz egy ötezrest a pultra, s megvárja, míg visszakapja a visszajárót, egy pillanatra hátrasandít szeme sarkából, s egyből meglátom azt a játékos csillanást szemeiben. Ezek szerint csak rám veti azt az őszinte, sármos mosolyt, mely persze jó érzés, hogy csak én kapok ebből a mosolyból.
Egy másodperc erejéig belém sajdul az érzés, hogy alig fél éve még megosztotta életét egy nővel, aki a kezdetekben talán pontosan ugyanígy érzett, mint én, ugyanezt a valamelyest rajongásnak betudható érzést és szükséges közelségét érzi sürgetőnek. Ahogy megfordul, elköszön a személyzettől, egyből eltűnnek ilyesmi gondolataim. Elkapom a pultos szőke lány tekintetét, mielőtt sarkon fordulnék és elhagynám a kávézót, felé kacsintok, majd ahogy fordulnék ki az ajtón, hajam takarásából meglátom egyik csoporttársamat. Vérem ereimbe fagy pár pillanat erejére, annyira lesokkolok. Egész végig idebent volt egy KZSE-s lány? Miért nem tud az egyetem ilyenkor kicsit békén hagyni engem? Rendben, szabályt készülök megszegni, de nem hagy lelkiismeret nélkül kicsit megromlani!?
A lány szőkésbarna hullámos haja szinte eltakarja arcát miközben laptopján olvasgat valamit, azonban mikor meglátja, hogy megdermedtem az ajtóban, felém fordítja fejét, majd gyorsan egy mosoly keretében ujját szája elé emeli. Ismerve Nórit, tisztában vagyok azzal, hogy mivel nem egy nagyon szociális teremtés, nem fog sok emberhez eljutni András és az én hírem. Inkább csak váratlanul, kisebb akut myocardiális infarktust okozva mellém fog huppanni a könyvtárban, s kifaggat, hogy mi újság, s hogy ő mit is látott a férfin beszélgetés közben. Elég jó emberismerő.
Mielőtt bárkinek is feltűnne, inkább a nyitott ajtó felé indulok, amit addig lovagiasan tartott András, amíg le nem zavartam gyorsan ezt a hangtalan beszélgetést Nórival. Kisétálva az ajtón le nem veszem szemeiről tekintetem.
-Minden rendben? -kérdezi egyből, ahogy visszacsukja a bejárati ajtót. Elindul jobbra, megyek utána, hamar beérem, majd egymás mellett sétálunk. Gondolom arrafelé tudott csak, a sétálóút előtt megállni.
-Persze, csak kicsit meglepett, hogy az egyik csoporttársamba még ilyen helyzetben is belebotlok. -válaszolok egy bokacsizmám orrára tapadt falevelet vizslatva. Jelenleg vagyok annyira zavarban, hogyha felnézek, hamar ledobom magamról még a tizenöt fokos, szeles időben is ezt a szövetkabátot. Tényleg, ez a férfi már rosszabb, mint egyes drogok. Hatással van mindenre: a hőszabályozó központomra, neurológiai tüneteket okoz, nem hagy élvezni egy kávét rendesen, s nemsokára már olyan szinten tartunk majd, hogy a szemészet vizsgán is csak tengerkék tekintetéről fogok áradozni.
-Egyébként, azt ugye tudja, hogyha erről a találkozóról tudomást szereznek az egyetemén, abból lehet, hogy mindketten rosszul jövünk ki? -kérdezi András.
Megrántom a vállam. -Tisztában volt ezzel, amikor elhívott, én meg így fogadtam el a meghívást. Innentől ön szerint ez érdekel engem? -elmosolyodik szavaimtól újra. Mielőtt folytatom, elkapom a tekintetét. -Mert marhára nem látom semmi jelét annak, hogy ez valamennyire is zavarná. -jelentem ki egy kuncogást el nem nyomva. Ezzel csak nyomatékosítom mondanivalóm és a szabály komolyan vételét. Elkapom a tekintetem róla, ahogy egyre több ideig figyelem, úgy szorul ökölnyi nagyságúra gyomrom. Most már invazív beavatkozás nélkül Bypass-t is végez rajtam...
-Látom, érti a lényeget. -hirtelen bizonytalannak érződik hangja, melyre rá kell, hogy nézzek. Azonban arcára ugyanaz a magabiztos, de mégis pimasz félmosoly telepedett, mint amellyel párszor elkaptam a gyakorlatok során is.
Amíg kikerülünk pár rohanó embert, hogy az autóhoz érjünk, kicsit elgondolkodom azon, hogy vajon mit fogok mondani a szüleimnek mindebből? Egyáltalán el fogom mondani? S a szobatársaimnak mit mondok, mit csináltam ma délután? Kriszti vajon beveszi, ha azt mondom, hogy egy régi ismerőssel találkoztam, tudván, hogy kettőnkön kívül senki sem jött Budapestre tovább tanulni az ismerőseink közül, mindenki maradt ott, a negyven kilométeres körzetben.
Nem vagyok egy autókedvelő lány, azonban azt egyből megállapítom a szinte még karctalan, csillogó szürke festését figyelve, hogy az autó nem lehet biztosan három évnél idősebb.
Mielőtt újból tudnék bármit reagálni, már az anyósülésnél terem, s nyitja az ajtót nekem. Megint csak szégyenlős mosoly keretében elfogadom az udvarias gesztust, s bepattanok az ülésre. Kölnije töménységének úgy a háromszorosa támadja meg orrom szaglómezőjét, ahogy beülök. A kényelmes autóülés, az enyhe ülésfűtés és ez az illat arra ösztönöz, hogy soha többé ne szálljak ki ebből a masinából. Megkerüli a járgányt, majd ő is beül mellém az autóba.
Rávillan tekintetem, elmosolyodom. Hogy ne én jöjjek zavarba, inkább a visszapillantó tükrön hagyott orvosi, egyéni beléptetőkártyát kezdem el szugerálni úgy, hogy a kezembe fogom. Még odapillantok a fekete Litmann sztetoszkópra, melyet már régóta szeretnék magamnak is, azonban még apróhirdetésben is harmincezer forint körül áll meg, amelyre nem igazán van jelenleg megtakarított pénzem. Néha örülök, hogy a huszonötezer forintos szakmai könyvekre félre tudok tenni.
A fotó, mely szerepel a kártyán, inkább a komolyabb, elérhetetlenebb oldalát mutatja a tökéletesen beállított tincseivel, felszegett állával, de azért azt az apró csillogást el nem tudná tüntetni szeméből. Nagy betűkkel szerepel rajta neve, apró betűkkel pedig megtalálom a legalsó sorban a születési idejét. 1980. augusztus 22. Gyors fejszámolással megállapítom, hogy most úgy egy hónapja töltötte a 38-at. Szinte biztos vagyok benne, hogy döbbenetem arcomra van írva, mert hallom zavart nevetését magam mellett, mielőtt beindítja a motort, hogy induljunk.
Min is gondolkodtam egy pár órája? Nem azon éppen, hogy furcsának tartom a tizenéves korkülönbségeket, s most pedig egy olyan orvos autójában ülök, aki tizenhét évvel idősebb tőlem? Enyhén is kiakasztó.
Azonban ahogy erre gondolok, s figyelni kezdek a volánnál ülő, csendben az utat figyelő férfira, aki ma annyi meg annyi meglepetést okozott nekem már, hogy egy újabb sem tudná már tetőzni mindazt, amit ma megéltem. Megállapítom, hogy annak ellenére sem zavar ez a tizenhét év, hogy tényleg nem támogattam sosem a nagy korkülönbséget.
Ugyan egyikőnk sem szólal meg egy ideig, még sem érzem kínosnak a csendet. Van valami a levegőben, amely nem engedi, hogy kínosnak érezzem.
A főútra akarunk rámenni, azonban a piros lámpa hirtelen megállítja Andrást a továbbhaladásban. A gyalogosoknál zöldre vált a lámpa. Hogy ne az embereket kelljen figyelni addig, szemem sarkából a mellettem ülő orvost figyelem, minden apró rezzenését, azonban ugyanezt teszi ő is.
A zebrán három határozottabban sétáló fiatal nőre felkapom a fejem, s váratlanul a három szobatársammal találom szemben magam. Ahogy felkaptam a fejem, Kriszti arcából egy pillanatra kifújja a szél szőke hajzuhatagját, így tökéletesen rám lát, azonban nagyon gyorsan lehajtom a fejem, hogy még véletlenül se lássák meg az arcomat. Még el is takarom két tenyeremmel, hogy még véletlenül se ismerjenek fel.
Kriszti, Móni és Tamara elsétál a zebrán előttünk. Az alapból alacsony pulzusom nem lepne meg, ha olyan 120-as értéket verdesné, kicsit még zihálok is. Tényleg nem én lennék, ha nem találkoznék össze a fél egyetemi campusszal, ha éppen elkezdek kicsit élni. Az a pár másodperc, amíg elsétálnak, szinte egy évtizednek érződik, amíg eltakart arccal várok, hogy végre mikor ér véget a veszély.
Pánikszerűen arra gondolok, hogy micsoda kivallatás vár rám, amikor megérzek a hátamon egy érintést, amely tulajdonképpen egy simogatást takar. Háromszor le-fel végigsimítja tenyerét hátamon. Talán ezt is azért csinálja, hogy ne tűnjön fel véletlenül sem a zebrán elsétáló barátnőimnek, hogy mi is folyik egyébként úgy másfél méterre tőlük.
András próbál megnyugtatni. Gesztusa egy akkora mosolyt gerjeszt arcomra, amely tenyerem alatt is alig fér el arcomra, azonban ezzel együtt már úgy zakatol szívem sternumom és bordáim fedésében, hogy majd' kiesik mellkasomból.
Krisztina biztos felismeri Andrást, mert egy pillanatra magam mellől egy elfojtott kuncogást hallat a férfi.
Mikor már azt hiszem, már nincsenek látótérben, elengedem arcomat tenyeremmel, s belőlem is és Andrásból is kitör egy őszinte, egymás felé fordulós, nem szégyenkezős, szinte varázslatosan egyszerű nevetés, s hirtelen még az sem érdekel, ha a szobatársaim e látványnak részesei lehetnek.