Kávéfolt [ ... ]

18.

Amikor meglátom a főorvost, szinte azonnal megnyugszik lelkem.

– Na mi újság? – érdeklődik azonnal tőlem a férfi, akinek szinte tíz évet öregedett arca ebben az eltel egy órában.

– CT-re meg röntgenbe vitték, elvileg kétszer kiütötték, de egyelőre még életben van. – nyugtatom meg az orvost, mire ő felsóhajt egyet megkönnyebbülten. Ez a feltételes mód természetesen nem javít semmit a helyzeten, de legalább a remény ilyenkor se hagyjon el bennünket.

– Hála istennek. Részt tud venni ugyanúgy a mai feladatokban, vagy inkább küldjem haza? Megtehetem...

– Nem kell, köszönöm. Kell valami, ami eltereli a gondolataimat minderről. – válaszolok bágyadtan mosolyogva, mire ő is biccent egyet.

– Rendben. Besegített az ellátásban? – mikor ezt megkérdezi Makó doktor, akaratlanul is simán felnevetnék, de jelen helyzetben ez nem vicces...

– Ami azt illeti... Remélem, diszkréten elmondhatom, de...

– De mi? – kérdez vissza a főorvos. Rosszat gyanít. Gyaníthat is.

– Az a gond, hogy összekevertek egy ott gyakorlatozó orvostanhallgatóval, és nekem kellett az ő ellátását csinálnom.

A főorvos úgy néz rám, mintha rémet látott volna. Aztán felnevet. Hangosan. – Mit csinált? Intubált? Kiütötte? Adatott be a többivel gyógyszert? Elküldte vizsgálatra?

Bólintok. – Vizsgálatot kértem és intubáltam.

Megfogja a két vállamat újra elkomorulva. – Akkor mázlija van Andrisnak, hogy egy ilyen tehetséges orvostanhallgatót nézett ki magának, akár másodéves, akár nem, de másodikosként a sürgősségis ellátásból szinte semmit nem tanultak még! – ezek szerint tisztában van azzal, hogyha nekem sikerült elsőre élő embert intubálnom, az vagy az óriási szerencsémnek hála, vagy annak, hogy még is csak nem volt hiábavaló, hogy erre a pályára léptem.

– Tudom. Mégis sikerült. – rántom meg a vállam, mintha ez egy teljesen egyértelmű dolog lenne.

– Ha hívna esetleg engem, hogy nem halt meg, lehetek az első, aki közli vele, hogy nem egy orvos, hanem az ő kiszemeltje mentette meg valamilyen szinten?

– Nem vagyok a kiszemeltje, uram... -szólalok meg kicsit szégyenlősen.

– Jaj, ne tagadja, gyakornok! – legyint felém, mire én is felnevetek. – Viszont van egy bökkenő: nem tudom, hogy melyik orvostanhallgató volt kiírva odagyakorlatra, de ha az egyetemük megtudja, hogy variálás történt, ott bizony bajok lehetnek. Szerintem amikor Andris felébred, menjen le és beszéljen valamelyik orvossal, akivel együtt volt.

– De főorvos úr, hogy beszéljek velük, hogyha itt kellett volna lennem? Felmerülhetne a kérdés, hogy mit kerestem odalent, amikor Karádi doktor bekerült oda.

Összeszorított ajkakkal rám néz. – Igaza van. Akkor hagyja. A jó Isten majd rendezi a számlákat.

    Nem akarnék balhét. Főleg most, hogy valószínű a kórház nagy része tudja, hogy az igazgató a saját kórházában van, baleset miatt. Ha most derül ki a nevem bármilyen okból is, az sem Andrásra, se rám, sem a sürgősségi személyzetére, de még arra a szerencsétlen negyedéves hallgatótársamra sem vet jó fényt, akinek éppen más dolga akadt akkor.

De úgy vagyok vele, hogy néha jobb hallgatni, és titkokat rejtegetni, mint teljesen kiadni azt, ami az igazság. Van egy szint, aminél pontosan, hogy az igazság teszi tönkre az embert. Ez egy ilyen helyzet. S nem fogom hagyni, hogy ez akár engem, vagy Andrást tönkretegye. Ez így alakult. Ilyen kor örülök, hogy a falak nem tudnak beszélni, mert egy olyan titokra derülne fény, melyre nem lenne szabad.