Kávéfolt [ ... ]

16.

– Még nem megyek haza, talán a jövő héten. –jelentem ki anyának, mire csak felsóhajt a vonal túlsó végén.

– Alig látunk mostanában!

Csak felsóhajtani tudok én is szavaira. Ugyan utoljára augusztus végén találkoztunk, amikor együtt cuccoltunk fel a kollégiumi szobába, azaz alig egy hónapja, mégis még mindig azt hozzák fel nekem, hogy hát, de alig látnak! Tavaly se láttak valami sokszor, mert még szilveszterkor is vizsgáznom kellett. Azonban már hála Istennek azon a holtponton átjutottunk tavaly télen, hogy megvilágosodtak, nem, az orvosi egyetem mellett nem várhatják el, hogy minden hétvégén hazamenjek, mert nemes egyszerűséggel kivitelezhetetlen. Ha még haza is járkálnék mindig, hogy tudnék óráról órára, rendesen készülni? Néha még ezek ellenére is megjelenik bennem egy enyhe bűntudat, hogy lehetnék többet otthon, aztán egyből letámad az önző és magának való énem, aki azt suttogja, hogy nem szabad. Itt van egy mások számára elérhetetlennek tűnő cél előttem, amiért mennyi mindent elszenvedtem és kitanultam mindenemet! Soha nem fogom elfelejteni azok az álmatlan estéket, melyeket okozott nekem a két emelt érettségi még az OKJ mellett. Mindezek után miért adnám fel? Nem hagyhatom, hogy elgyengüljek, hogy elragadjon bármi, csak egyenesen előre szabad néznem, célomról el nem véve tekintetem.

– Tudom. Hiányoztok, de képtelenség ekkora mennyiségű tananyagtól elválni. –szomorúságot hangomba őszintén csempészek, ugyan csak kis mennyiségben. Nehéz volt azért elválnom tőlük tizenkilenc év után, főleg anyától. Ő azért mindenben ott állt mellettem, bármi is volt, s bármit is állítottak róla mások, mindig benne hittem és maximálisan támaszkodhattam rá. Ő az egyetlen talán az életemben, akiben sosem csalódhattam még. Illetve, egy ínycsiklandó, érzékeimet babonázó, gőzölgő kávéban sem.

Furcsa a szüleimnek még mindig, két félév letelte és a harmadik folyamatában is, hogy nem vagyok folyamatosan a lábuk alatt otthon, s nem ronthatnak be csak úgy hozzám, hogy na, kislányom, most ezt, azt, amazt kéne csinálni. Egyke gyerekként minden családi feladatban mindig is kivettem a részem, nem volt kivel megosztozni a feladatokban, hanem mindig egységesen rám hárult, amit azonban nem bánok. Pont ezt tett annyira önzetlen és segítőkész emberré. Nem minden egyke gyerek minden tekintetben önző! Személyiségfüggő, hogy ki milyen ember lesz, s minderre a családi háttér is természetesen rányomja bélyegét.

– Persze, tudom. Én is megéltem ezt az időszakot, és tény, hogy nem egyszerű. És büszke vagyok, hogy elsőre is így fogod fel, és inkább erődön kívül is maradsz és tanulsz a koliban. –elmosolyodok a vonal végén. Anya hangjából is kihallom mosolyát.

– Igen. –ennyit tudok csak válaszolni. Mielőtt elkezdhetnék bármit is mondani, szavamba vág.

– Na de mesélj valamit! Mi újság arra? Milyen a másodév? Jók a pasik? -homlokomat dörzsölöm utolsó mondatán. Ha ilyen kérdéssel előrukkolt, akkor okosan kell mondanom bármit is! Sajnálatos módon anya tökéletesen ért hozzá, hogyan szedjen ki belőlem olyan dolgokat, amiket nem szeretnék elmondani, sőt, mindezt úgy, hogy fel sem tűnik nekem, hogy kifaggat éppen. Csak a legvégén tűnik fel, amikor elgondolkodva hümmögni kezd, s akaratlanul is átfut a fejemen, mit mondhattam el vajon neki tudattalanul.

– Nem sok mindent tudok mesélni. A gyakorlat nagyon jónak ígérkezik eddig, sőt! –mélyről felsóhajtok. Most fogok veszélyes vizekre evezni. –El se fogod hinni, mi történt velem! –meg sem várom, hogy reagáljon, folytatom mondandómat. Eljátszom a teljesen bezsongott, boldog orvostanhallgató szerepét most neki. Hátha mindebből nem fog sejteni semmit. –Képzeld, ugye ortopédián kezdtem idén, de pénteken külön odajött hozzám a főorvos, és kijelentette, hogy a reumatológiára átkért az egyik ottani orvos, mert a gyakorlaton látta, hogy érdekel a szak. Anya, én annyira boldog vagyok, hogy még most is alig hiszem el! Főleg, hogy mindez teljesen meglepetésként ért, mert nem is tudtam, hogy azon az osztályon is együtt fogunk lenni, nem csak az ortopédián. –mondandóm végén lihegnem kell, annyira gyorsan mondtam szavaimat. Azonban anya pár pillanat erejéig nem szól a telefonba, majd csak pár évnek érződő másodperc után nyög bele a telefonba. Ez a pár másodperces csend nekem gyanús. Talán megint sikeresen elszóltam volna magamat? De akármennyire végiggondolom, amit mondtam, abban semmi félreérthető nem volt! Direkt azért mondtam mindent így, hogy ne keltsek esetleges gyanút. Mintha egyáltalán lenne miben gyanút kelteni. Ja, csak találkozgatok a kórházigazgatóval, ebben mi is lenne gyanús?