Kávéfolt [ ... ]

20.

Azért, hogy ne kelljen a mai nap másodjára is megjárni a sürgősségit, Kriszti mögé sétálok, hogy pár nagyot ütve két lapockája közé, igyekszem segíteni abban, hogy ne fulladjon meg szavaimtól. Figyelmeztettem, hogy kiakadás lesz a vége, de hát így jár az, aki kételkedik bennem.

Mikor már végre nem köhög olyan vészjóslóan, s nem néz felénk minden szempár, visszaülök a helyemre én is.

– Na, élsz még? – kérdezem, mire csak elneveti magát kicsit bosszús tekintettel.

– Még igen. De majdnem megöltél. – vesz egy mély levegőt, s kávéját kicsit messzebb tolja magától. Nem zavartatja magát annak ellenére is, hogy az asztal fulladási kísérlete után elég meggyötört állapotban néz ki a kiköpött kávétól. – Szóval. Így, hogy nem iszok semmit, mondd már el még egyszer, hogy mi történt?

– Egyesével, adagolva közlöm veled a tényeket, jó? Hogy így se legyen lehetőséged véletlen megfulladni.

– Liza! Lényegre! – emlékeztet szarkasztikusan. Rendben, tényleg nem vesztettem el barátnőmet.

Csak ráz a nevetés. Őszinte mosollyal válaszolok. – Letegeződtünk.

– És mire tekintettel? – kérdez enyhe döbbenettel hangjában.

– Hogy megmentettem és mert már így érzi helyénvalónak. Illetve, mert... Dobpergést kérek! – szólok rá Krisztire, mire a még mindig tejszínhabos kanállal dobolni kezd az asztalon drámaian. – Csókolóztunk egy jót.

Kriszti reakciója meglep, hiszen úgy hátralöki hirtelen a széket, hogy már majdnem utána kapok, nehogy hátraessen, így pedig tényleg az SBA-n kössünk ki, de végül nem sikerül hátraesnie, csak kicsit bukdácsol, míg feláll az asztaltól. 

Őszintén boldog mosoly telepszik rá, majd csak ezután mutat rám. – Én ezt annyira éreztem! Úgy tudtam, hogy nem csak egymás körüli körözés lesz a vége. Csak az arcára kellett nézni, lesült róla, hogy ha te is ott vagy viziten, képtelen rendesen figyelni. Makó doktor minden viziten megkérdezte tőlem, hogy hogy megy neked a reumás gyakorlat, ők ketten pedig, amennyire észrevettem, jóba vannak. Liza, hogy a francba csinálod ezt? Hogy sikerült  pont az igazgató fejét elcsavarnod?

– Ne tőlem kérdezd. Őtőle, hogy miért pont én. – rántom meg vállam elnevetve magam. Érzékelem, hogy kezdődnek Krisztiben felgyülemleni bagatell kérdései, amelyre jelen állapotomban nem tudom, hogy fel vagyok-e készülve teljesen.

– Legközelebb ez lesz a kérdésem tőle. Odamegyek, majd így: Csókolom, tessék már megmondani, miért pont a Nyíri Liza? – elmélkedik hangosan Krisztina, de még feltételezésétől is nevethetnékem támad.

– Annyi mázlid van, hogyha egy ilyet elszólsz neki, csak szimplán szembe fog nevetni. – még jobban nevetni kezdek, Kriszti pedig lebiggyeszti ajkát szomorúságot színlelve.

– Biztos azért nevet ki, mert csókolommal mertem köszönni neki. Tekintettel arra, hogy a barátnőmet smárolja, akár szevasszal is köszönhetnék. – teszi szét karjait, mint aki jól végezte dolgát.

– De ha így köszönsz, ez a drága barátnőd gondolkodás nélkül kopaszra fogja nyírni azt a szép szőke fejedet álmodban. – vigyorgok rá, majd színpadiasan belekortyolok az italomba a szívószálon át, hogy érezze törődésemet. Csak szemét forgatva tud reagálni.

– Még ilyenkor is csak bántani tudsz... És ezek után hogy alakul köztetek a dolog?

– Mivel ugye kórházon belül nem kéne ennek egyelőre elterjedni, ezért magázódunk házon belül. Szóval el se képzeld, hogy kettőnket majd a folyosón fogsz romantikusan csókolózni látni, mert egyelőre nem. – rázom a fejem, melyre újra lebiggyeszti ajkát, de szemén látom, hogy egyetért velem. Folytatom. – Amúgy is, kis időt kértem tőle. – barátnőm itt egy pillanatra megrázza fejét és pislog párat, mintha nem értette volna tisztán, amit mondok, de aztán egyből figyelni kezd. – Jelenleg azt sem tudom, milyen országban élek vagy kicsoda vagyok, annyira össze vagyok zavarodva lelkem mélyén mindezek után. Kell egy kis idő, mire az eszemig elér mindaz, amivel szemben állok, állunk jelenleg. Túl hirtelen jött, hogy alig három órával előtte ott feküdt előttem a sürgősségin az ágyon olyan állapotban, ahol még az élete is veszélyben volt, utána meg azzal fogad, hogy megcsókol és tegez. Olyan volt hirtelen, mintha körülbelül egy teljesen új embert láttam volna helyette, de kétségtelenül az is ő volt. Egy új oldalát láthattam meg, amely a még közvetlenebb, még hétköznapibb András. Kicsit beleláthattam a kisebb beszélgetéseink által igazi énjébe, mindez idáig csak árnyaltan láthattam azt a képet, ami most már kitisztult róla. Most láttam meg igazán Őt. És ez az Ő az, akit talán eddig keresgéltem. – Kriszti szavaimra elmosolyodik bágyadtan. – Nem tudom, de valaha átélted azt az érzést, hogy valakire ránézel, s kezdettől fogva konkrétan belsődben, ahányszor rá gondolsz, felforr a véred? Amikor ránézel, olyan érzést okoznak a gyomrod-beli pillangók, mintha gyomorgyűrűvel akarnád tele zabálni magad? Amikor pedig egy csók után a szemébe nézel, olyat érzel, hogy konkrétan vissza kell fognod magad, hogy ne szaggass le róla mindent? Ismersz, tudod, hogy az ilyesmi jellegű dolgok messze állnak tőlem, de jelenleg már mindennel eljátszok...