Kávéfolt [ ... ]

15.

Olyan gyorsan rohanok sétálva az osztályon végig a nővérpihenőhöz, hogy azt öröm nézni. Ahogy odaérek, elsietek Lilla mellett, aki épp a számítógépen írja a vérvételes beutalót, csak belépek a pihenőbe, lekapom a fotelről a táskám, majd szívem szerint repülnék a másodikra a reuma osztályra, amikor Kriszti jelenik meg előttem izgatottan, de izgatottságával egyszerre látom enyhe döbbenetét is.
-Mielőtt elmész, magyarázatot kérek! Mit tudsz te erről? -érdeklődik felém mutogatva. Túl döbbent hangnemet üt meg ahhoz, hogy tudja, hogy tudok mindenről.
-Az égvilágon semmit nem tudok erről, Krisztina! -fogom meg az alkarját, ahogy azt szavadkozás közben szoktam mindig. -Nem is kérdezett tőlem ilyesmit, hogy esetleg akarnék-e az osztályán dolgozni. Fogalmam sincs, mi ez. -ugyan suttogok, de hangomból tökéletesen kihallani mindazt azt elképesztő döbbenetet és izgalmat, amit ez a bejelentés még annak ellenére is okozott, hogy tökéletesen tisztában voltam vele, hogy ez a dolog egyszer csak meg fog történni.
-Nagyon vigyázz magadra, mert a kórházi pletykáknál csak a kolis pletykák terjednek gyorsabban. -kacsint felém nevetve, amelyre csak forgatni tudom a szememet.
-Ha bárkinek szólni mersz erről, saját kezűleg foglak eltenni láb alól. -jelentem ki tényszerűen, mire felnevet hangosan. Lilla barátnőm nevetésére felénk fordul, aztánm lekapva a nyomtatóról a beutalót, felénk intve a laborba vonul. -A friss tehéntejes sónak vagy a csokor liliomnak örülnél jobban? -szúrom oda Krisztinek, hogy visszatérjen.
-Nyugodj már le, Liza! Egyikre se lesz szükség. -csitít le vadul vigyorogva.
-Tudom, de ha erről bárki tudomást szerez, leveszik a fejem. Főleg a szüleim. -szörnyedek el annak gondolatára, hogyha ebből bármi is lesz, nekem egy szép napon haza kéne állítanom. Apám nem tudom, mit szólna hozzá, ha egy tőle alig 5 évvel fiatalabb kórházigazgatóval állítanék be a lakásba mondván, hogy na ő lenne a párom. Szerintem páros lábbal leszek kirúgva a házból.
De megrázom a fejem. Felesleges még ilyesmiken rágnom magam. Egyelőre csak egy szimpatikus tanuló vagyok a szemében, akit a szárnyai alá akar vonni.
-Én is tudom, és pont ezért fogok hallgatni erről, mint a sír, ameddig csak kell. -szorítja meg a kezem legjobb barátnőm. Bólintok és elmosolyodunk mindketten.
Hányszor védtem én be hasonló módon barátnőmet, akármilyen bajos fiúval hozta össze az élet! Mindig fedeztem őt, nehogy a szülei kiszaglásszanak valamit. Kriszti tipikusan olyan lány, aki nem tudott volna régebben sem valami rendes, okos, intelligens fiúval összejönni vagy kavarni, nem, neki igenis a város krémjével, a legjobb, de egyben a legrosszabb pasikkal kellett összejönnie. S természetesen, mint tudjuk, egyik sem végződött jól.
    Megmosolyogtat a gondolata annak, miközben elindulok az osztály kijárata felé lassan, de igenis biztosan, hogy Krisztivel hányszor tettem meg ezt, amit most pont ő tesz velem: a sírig viszem a titkát, milyen orbitális hibákat követett el. Maga megismerkedésünk Andrással is egy hibából indult ki, egy véletlen kis baleset volt, de életemben először belülről mérhetetlenül viszket bensőm, hogy hibát hibára halmozzak, s az a pláne, hogy nem bánom a hibákat, sőt! Először érzem magamat közel ahhoz az érzéshez, amelyet boldogságnak hívnak a köznyelvben. Tizenhét éves korom óta nem mertem egy ehhez hasonló kicsi hibát elkövetni, hogy boldognak érezzem magam újból, de azt hiszem, mégis megérte.
Bármi is lesz ebből, bármennyire is végül porrá fog zúzódni a szívem, meg fogja érni biztosan.
    Minden egyes másodperc, melyet a lift előtt töltök várakozással, egy-egy eltelő évtizeddel ér fel. A megérkezésekor szinte meg sem várom, hogy kijöjjenek a bent tartózkodók, már is tolakodok be, s nyomom is be a kettes gombot. Hála istennek, hogy rajtam kívül nincs senki sem a liftben, mert miután becsukódik a liftajtó élesen sípolva, már suhanok is lefelé.
    Idegességem legyőzéseként még megigazítom a hajam -mintha bármi kifogásolnivaló is lett volna vele-. Hol vállam elé, arcomba söpröm hajtincseim, hol pedig az egészet vállam mögé dobom. Végül csak megrázom fejemet, hogy hadd repüljenek rakoncátlan, középbarna tincseim, amerre csak szeretnének.
Amikor ideges, izgatott vagyok, számomra szükséges az, hogy valamit piszkáljak magamon. Akár a ruhám egy kis csücskét, akár a zsebemben egy cérnaszálat, esetleg a hajamat vagy a körmeimet. Egyes helyzetekben ez persze, normális, hiszen pótcselekvés szükséges az elfojtott idegesség kezelésére, azonban mindez, amellyel most szembesültem, ez mindennek számít, csak nem elfojtott idegességnek, hanem pont az ellenkezőjét, igenis hogy gyönyörűen kimutattam idegességemet, sőt, a volt főnökömnek is feltűnt, így sikeresen még le is buktam előtte. Biztos csak bárgyún elmosolyodhatott néha rajtam Makó doktor, s azt hihette, hogy másodikos orvostanhallgatóként maximum csak rajonghatok az igazgató úrért, amiért olyan jóképű, amilyen megigéző tekintettel tud az emberre nézni és kedves a betegekkel. Biztosan bele sem gondolt, hogy talán a szemben lévő kávézó is szemtanúja volt kis, szerény, de annál biztosabb találkozónknak, s mindez sokkal összetettebb, mint egy szimpla rajongás.
Ezek után végre fejet hajthatok Karádi András előtt, és elmondhatom neki, hogy elvette az eszemet, kész, nem harcolok tovább ezellen az egész ellen, tegyen velem, amit csak akar? Vagy, még próbálkozzam kicsit harcolni magam ellen? Harcoljak a késztetés ellen, hogy kis hibáim mellé felvegyek egy akkorát, ami el sem fér kis listámon? Beírjam büszkén, nyomtatott betűkkel a nevemet arra a bizonyos listára, akik megszegték a "végzett orvossal nem kezdünk ki gyakszihelyen"-szabályt?
    Szinte elugrok a tükör elől ijedtemben, amikor a liftajtó éles sípszóval kinyílik előttem a második emeleten. Hirtelen úgy érzékelem, mintha még a levegő is másabban járna a másodikon, mint hárommal fentebb. Eleinte bátortalanul lépek csak ki a liftből, majd a folyosó felé egyre-egyre határozotabban indulok meg. Mielőtt benyitnék az osztályos folyosóra, még a az ajtónyitó fémrúdra támasztom egyik könyökömet. A velem pontosan szemben lévő táblát figyelem, melyen az osztályon dolgozó egészségügyi személyzetet mutatja be. Legfelül, legelső helyen szerepel a férfi, aki miatt itt vagyok. Felidézem, ugyanaz a fotó látható a táblán, mint a beléptetőkártyáján, amelyet tegnap forgattam a kocsiban.
Veszek egy mély lélegzetet.
Akkora lett az összevisszaság körülöttem kedd óta, de mégis már most, pénteken úgy érzem, hogy kezd tisztulni ez az óriási káosz. Mind bensőmben, mind a környezetemben. Most adjunk rá még egy lapáttal erre a kavarodásra!
    Belököm az ajtót, s belépek a reuma osztályra. Csak körbenézek, s már is olyan érzés kerít hatalmába, mintha hazataláltam volna. Ezek a széles ablakok az osztály két végén, a nyugodtság szele, a fal világosbézs színe mind egyfajta szabadságot idéznek elő bennem. Néha a gyakorlatok egyfajta kisebb börtönnek érződhetnek, de ilyen fényáradattal a legfárasztóbb napok is élvezetessé válhatnak. Tekintve, hogy novemberi vagyok, azaz ősz-típusba tartozom, magát a születési évszakomat, illetve az őszhöz kapcsolódó színeket is bárhol szívesen látom viszont, azaz a bézst is. Ehhez a nyugodtsághoz már csak egy csodás kávé kéne, s már is azon gondolkodnék el, hogy vajon most a mennyországba jutottam-e, vagy csak szimplán egy mázlista vagyok. Ha én ezt elmesélem édesanyámnak, hogy én reumatológiai osztályra kerültem már most, ki fog kelni magából. Ha nem lett volna az az eset harmadéves korában, ma talán éppen a két legjobbtól tanulnék. Úgy mesélte, hogy szembejött vele egy rejtvény, amelyet sem ő, sem a társai, sem a kórház legjobbjai nem tudtak megfejteni. Sosem mesélte el, pontosan mi történt, de amennyire megállapíthattam ebből, talán volt egy olyan páciens, akit egy olyan betegség támadott meg, amelyet nem tudtak diagnosztizálni, s így kezelni sem. Nem heverte ki, ugyan reumatológiai álmai valamelyest teljesültek, hiszen asszisztense lett egy a megyében jó reumatológus orvosnak, akit szinte néha űberel is tudásban. Néha láttam szemeiben egy kicsi szomorúságot felcsillanni, ahányszor azzal jöttem, akár nyolc, akár tizenöt évesen, hogy az ízületek és a csontok mennyire érdekelnek, ahányszor azzal rukkoltam elő a maréknyi reumatológia óránk után tizenegyedikben, hogy én szerelmes vagyok ebbe a szakba, így görbüljek meg, de belőlem biztos reumatológus lesz. Talán ha rezidensi után a szakomat kell eldönteni, pont azért fogom ezt választani, hogy büszke legyen rám, s egyben magára is, hogy mindehhez kicsit hozzátett ő is az eltelő évek során.
    Találomra elindulok a folyosón balra, amerre a szívem húz. Pont jó felé! Alig lépem át a küszöböt, s érem el az első kórterem ajtaját, a leghátsó kórteremből éppen ekkor fordul ki András egy ápolóval oldalán, akinek éppen valamit sorol, gondolom további tennivalóit. Egy pillanatra felnéz, egyenesen rám. Mintha pár másodpercre körülötte megállna az élet, elfelejtené, hogy kell kiejteni a szavakat, csak néz rám, közelednek felém, s olybá tűnik, tényleg megszűnik kis időre a tér és idő fogalma kettőnk között. Én eszmélek fel először, s mikor ez megtörténik, észreveszem, a mellette sétáló ápolónő már szintén felém veti tekintetét. Valamit még kérdez kissé kételkedve a férfitól, aki valamit odaszól neki, le nem véve tekintetét rólam továbbra sem. Az orvos szavaira mindketten csak elmosolyodnak, András még szélesebben, mint eddig. Párszor átfut a fejemen, hogy vajon mit mondhatott az ápolónak, amin neki még őszintébben kellett mosolyognia?
Öltözéke semmit nem változott azóta, hogy láttam, ami nem több, mint húsz perce lehetett. Kissé bátortalanul lépdelek tovább, egyre közelebb Andráshoz. Csak szorítom kezemmel vállamhoz és oldalamhoz válltáskámat, s egy pár lépés erejéig újra csak a liftben elgondoltak jutnak akaratlanul eszembe, hogy még álljak ellent vagy kicsit lazítani is lehet már? Mielőtt befejezhetném gondolatmenetemet, odaérünk egymás elé.