Kávéfolt [ ... ]

17.

A második emeletre érve valamiért egyfajta baljós érzés kerít hatalmába. Nem teljességgel érzem mindazt a nyugodtságot, amelyet pénteken, amikor először megálltam a főfolyosó ajtajánál, hogy belökjem azt. Belépve az osztályra, van is egy megérzésem, hogy miért érzem ezt a nyugtalanságot.

Hiszen nincs még itt András! Tegnap este még SMS-t is küldött nekem, hogy reggel nyolckor találkozunk a nővérpultnál, jelenleg viszont 8:02 van, és még sehol az orvos. Biztos csak késik. Sóhajtok egyet kissé bánatosan, majd a nővérpulthoz érve rámosolygok Tündére.

– Miben segíthetek? –érdeklődöm a főnővértől.

– Lassan jön majd a reggeli, segítenél kiosztani őket? –kérdezi, melyre azonnal bólintok.

– Persze, ezért vagyok. –válaszolok mosolyogva, melyre ő is egy szégyenlős mosolyt vet felém. Valamit azonban látok a szemében, amely egy pillanatra elgondolkodtat azon, hogy nem biztos, hogy az a szégyenlős mosoly nem csak szégyenlősség lehet. Amikor András bemutatott neki, máshogy nézett rám, viszont amikor újra ketten maradtunk, megint csak ilyen arckifejezés ült ki arcára. Valami úgy érzem, nem teljesen stimmel Tündével. De amíg nekem nem okoz kárt, addig nem igazán érdekel, mit gondol rólam.

Elvonulok addig a nővérpihenőbe, míg nem jön meg a betegek reggelije. Úgyis érdekesnek tűnő reumatológiai szakkönyvek vannak bent, valamelyikbe belelapozok. Egyből az egyik legvastagabbat nézem ki magamnak, amelyet leszedni is nehézkesnek bizonyul súlya végett. Amikor lepuffan elém az asztalra, a borítón lévő fotókat kezdem először értelmezni. A Gömör-féle Klinikai reumatológia könyv került a szemem elé, amely egy igazi kincs egy magamfajta, reuma-fanatikus számára. A kemény borítású könyv elején egy rheumatoid arthritis-es kézről, egy csúnya gerinctorzulásos kórképről látok fotót és egy szövettani mikroszkópos felvételt, amelyen egyértelműen elváltozás látható. A sejtes beszűrődések elváltozásairól valami antoimmun kórra tippelnék elsősorban.

Amikor belelapoznék a könyvbe, hirtelen megrezzen a telefon a zsebemben, amely hirtelenségével nagyon megijeszt. A képernyőre pillantva azonnal felpattanok a székből, s felveszem András hívását.

– Helló? –köszönök a telefonba.

A háttérben messziről halk mentősziréna hangját hallani, mélyről jövő kapkodó zihálást. András nem válaszol.

– Ott van? –még egyszer beleszólok.

Továbbra is a zihálást hallom. Egyre nagyobb pánikba esem. Majd megszólal.

– Segítsen. – szól bele elhalkuló hangon az a megszokott mély bariton, melynek hangja most olyan, mintha összetörni készülne. Ahogy hangja, bennem is úgy törik meg minden.

– Hol van? Mi történt? – próbálom szólongatni, arra bírni, hogy beszéljen, hogy bármit is áruljon el arról, mi lett vele.

– Sajnálom, hogy nem lehettünk több időt együtt. – ennyit tud a vonalba szólni erőtlenül, de annál több érzéssel, majd újra nem válaszol, most azonban még zihálást sem hallani, csak egyre hangosabban a mentő hangját.

Észre sem vettem, de kirohantam a folyosóra, s összevissza sétálgatok, mintha tényleg valami megszállt volna. Érzem, hogy egyre jobban felszökik a pulzusszámom, mintha vagy ezerrel verne a szívem, s hamar én is zihálni kezdek ijedtemben. Telnek a másodpercek, nem szól a telefonba. Érzem, ahogy lassan feltörő könnyek kezdik el marni arcomat. Majd hirtelen Makó doktort látom berontani az osztályra.

Egyből egymás felé kezdünk sétálni gyors léptekkel, mert rajta is látom a pánikot, ijedtséget. Mutatom felé a telefonom, s azonnal realizál, hogy vonalban van elvileg, gyakorlatilag már csak a mentő szirénájának egyre hangosabb hangját hallani.