Kávéfolt [ ... ]

8.

A vizit alatt igyekeztem nem olyan feltűnően nézni az orvosra, hogy ne tűnjön fel senkinek sem, esetleg bármi is történt, vagy esetlegesen kialakulóban is van valami. Ez a kifejezés kissé még túl előrehaladott, ez csak egy kicsiny meghívás, egyszer sem biztos, hogy másnap reggel is még köreimben üdvözölhetem.
Számomra szinte hihetetlen a gondolata annak, hogy azzal az orvossal megyek délután el valahova, akinek létezéséről csak a nyár óta tudok, hogy konkrét történés történjen, arra meg tegnapig kellett várnom. Az döbbent meg főképp, hogy végre úgy érzem, talán először, hogy nem hiábavaló. Eddig mindig volt bennem egyfajta visszatartás, egy kis hang mindig beférkőzött hozzám, s azt súgta, ennek nem lesz értelme, valami nem oké, valami nem fog úgy alakulni, ahogy kellene, ahogy tökéletes lenne. De jelenleg csak azt az egyet tartom aggasztónak, hogy egy végzett orvosról van szó, s életemben először megszegni készülök egy szabályt, amely nálam nagyon nagy dolognak számít. Nem mondanám magamat lázadónak, de most még az sem érdekelne, ha ez az érzés zavarna egyáltalán. Úgy érzem, életemben először, s talán utoljára, inkább megmosolyogtat, mintsem elkeserít a tudat, hogy valamiben talán lehetek titokzatos és lehetnek titkaim mindenki előtt. Nem szerettem sosem titkolózni -ezért lett egy igenis nagyszájú barátnőm-, hát most kénytelen leszek megtanulni. Titkolóztam és nem beszéltem én eleget ahhoz, hogy ezt megunjam. Sok évembe telt, mire megtanultam, hogyan kell az elfojtott feszültséget és a megtűrt érzéseket kiadni, s nem felhalmozni magamban, hogy az csak kárt tegyen bennem.
Természetesen néha adódtak olyan kisebb szituációk, hogy a véletlennek köszönhetően is mellette kötöttem ki, esetleg egy félmosolyt vetettük egymás felé, de többet nemigen, hiszen barátnőm szinte le nem vette rólam a szemét. Figyeli, miként nyilvánulok a velem túlságosan is szimpatizáló férfihoz.
A vizit vége felé távolról csak úgy tűnt, mintha véletlen jött volna nekem, azonban egy újabb üzenet került a köpenyem zsebébe, melyben konkrétabban leírja, hogy a kórházzal szembeni sétálóúton lévő törzshelyemen szeretné, ha találkoznánk délután háromkor. Már előre tudom, hogy másnap reggel halkan biztos meg fogja érdeklődni tőlem az a pultos lány, aki ha betérek és veszek valamit, kiszolgál, hogy vajon ki is volt az a férfi velem. Amiért elutasítottam a délutáni könyvtárazást a lányokkal, azt sem tartom kizárhatatlannak, hogy váratlanul a még kávét sem igazán támogató Móni szobatársam is megjelenik azzal a kedves szőkeséggel, akit Egri Krisztinaként ismerhet mindenki. Nem tudnak ugyan minderről, de amennyire összenőttünk már, simán kinézem belőlük, hogy amekkora szerencsém szokott lenni, hirtelen majd megjelennek mind és észrevesznek, hogy én helyettük szépen a lehetséges jövőmet építgetem. Persze ki jön majd ki hülyén a helyzetből? Természetesen én! Ha már András előtt le tudtam olyan módon sokkolni, hogy hirtelen azt se tudjam nő vagyok vagy férfi, akkor ez még jobban rá fog tenni az í-re.
Amikor elmegyünk reggelire, közben is igyekszem a minél szokványosabb, megszokottabb viselkedésre, noha belül, lelkem mélyén már régen az idegességi szintem jóval az elvárt felett tetőzik. Miközben a kollégiumból elhozott szendvicsemet bűvölöm, Kriszti arcán is látom az unalmat, főleg akkor, amikor a további négy csoporttársunk elkezd beszélgetni arról, mennyire nem értenek azzal egyet, hogy a patológia modulvizsgát hétfőre tette a tanár úgy, hogy mi ezen a héten végig gyakorlaton vagyunk. Szavaikra belegondolok, hogy egyelőre örülnünk kéne, hogy csak 7 órában dolgozunk, s tény, rengeteg az anyag, amit meg kéne tanulnunk, de ha rendesen beosztja az idejét az ember, akár még egy kis szabadidőre is van ideje. Az nem megoldás az egyetemen, hogy az ember az utolsó pillanatra hagyja elvégzendő feladait. Világéletben azt vallottam, hogyha megkapok egy feladatot, azt még aznap, vagy maximum másnap beadom. A gyakorlatot illetően, pedig lesz olyan is, amikor éjszakázni, esetleg 24 órázni kell, azt hiszem, utóbbi pont jövőre, harmadik évben esedékes. Az éjszakát nem lepne meg, ha már a következő szemeszterre is bevezetnék. Ezen az egyetemen kicsit gyorsan be akarnak vezetni minket abba, mit is neveznek igazán osztályos orvosi kompetenciának. De úgy vagyok, minél hamarabb, annál jobb. Legalább, mint szakorvos, lesz mire alapozni.
Ahogy egymásra pillantunk barátnőmmel, mindkettőnknek egyszerre jut eszébe az, hogy szerintünk nem lenne a legjobb, ha most közbeszólnánk, ezért inkább egyszerre felállunk az asztaltól.
-Ti hova? -érdeklődik Kati, mind a négyen egyből felénk pillantanak, ezzel megszakítva elmélyült beszélgetésüket.
-Elugrunk egy kávéért. A metró sikeres késése miatt nem tudtam kávézni nyugodt körülmények közt. -panaszolom lebiggyeszt ajkakkal.
-Sehogy se tudtál. -javít ki Kriszti.
-Igaz. Majd visszajövünk. -füllentem. Nem hiszem, hogy lesz hangulatunk visszajönni. Kriszti is hasonló véleménnyel van a gyakorlatokról, mint én.
-Ez vicces volt. -szúrja oda nekem, miközben elégedett vigyorral az arcán elkullogunk az öltözőinktől a büfé felé.
-Nem szerettem volna az orrukra kötni, hogy nem értek egyet velük eléggé. Inkább a hazugság vigasztalja őket kicsit. -jelentem ki érzéketlenül.
-Kár, hogy nem ismernek. Azok az arckifejezések... -ahogy felidézi, úgy neveti el magát barátnőm.
-Jó na, a tiéid sem voltak semmik. -vágok vissza, s már együtt nevetünk kis ideig.
-És amúgy miért nem szeretnél csatlakozni köreinkhez a könyvtárba? Talán már nem szeretsz minket? -biggyeszti le ajkát Kriszti.
Kicsit megugrik a pulzusom, szinte érzem, ahogy a carotis communisom a nyakamnál pulzálni kezd. -De, még mindig olyanok vagytok, mintha mind egyik a testvéreim lennétek. Azonban dolgom akadt délután. -Nagyon remélem, hogy ennyivel le lesz kenyerezve, mert nem szeretnék magyarázkodni.
-Neked, dolgod? Nálad antiszociálisabb csaj nincs is a világon, drága Liza! Valamit nagyon el akarsz rejtegetni. -mélyen a szemembe néz, amit jelen állapotban nemigen tűrök, így hamar elkapom róla a tekintetem. Nem állom a tekintetét.
-Sosem tudhatod, lehet, hogy jómagam, ez az ártatlan lélek nem is olyan ártatlan! -úgy vágom oda neki, mint éhezőnek a kenyérhéjat, s rá is csap.
-Na, talán eljársz a night clubba pasizni esténként? Csatlakoznék. -csap le rám egy idióta ötletével. Néha falra tudnék mászni, olyanokkal tud előállni...
-Ezért imádlak, Egri Krisztina. Mindenből a legnagyobb sületlenséget vagy képes kihozni. -homlokomra csapok. Tenyerem bőre hangosan csattan a homlokomon, ezen Krisztiből kiszakad egy nevetés, s furcsa hangján belőlem is kitör a nevetés.
-Na, de mondj már valami konkrétumot! Ezt most komolyan: alakulóban van valakivel a dolog?
Kérdésére szinte piszkálja torkomat, hogy ráordítsak, hogy Igen, hogy nem veszed észre, amikor itt van az orrod előtt az egész?
-Talán.
Krisztina kiakad. Faggatni kezd, hogy mikor kezdődött, mi történt, szívem szerint csak rá néznék olyan szavakkal, hogy ő is jól tudja, mikor kezdődött, de csak egy halovány mosoly kezd el terjedni arcomon. Csak ennyit mondhatok. Többet nem szabad tudnia. A végén még rájön, miről is van szó valójában. Életemben először kicsit vissza kell fognom magamat, nem beszélhetek sokat. Nem tudtam, hogy a saját titkaimat ennyivel nehezebb nem kikotyogni, mint másét.
A büféhez érünk, ezért gyorsan intek neki, hogy mindjárt jövök vissza. Amíg veszek egy kávét, legalább ki tudom találni, mitévő legyek a továbbiakban. A büfénél egy nagyon ismerős alak áll nekem háttal. A szendvicses polcokat figyeli, direkt nem fordít hátat. Hátranézek Krisztire, aki eleinte még figyel, aztán amikor felé rántom a szemöldököm, inkább egy mosoly kíséretében telefonját kezdi bűvölni. Lassan visszafordulok, közelebb sétálok a pulthoz. Lépteimet hallva hátraperdül a rajtam kívül jelen lévő férfi. Egy pillanatra azt hiszem, hogy András, abban a szempillanatban még egy ütemet is kihagy a szívem -igen, ez az arritmia elég veszélyes dolog, az élet furcsa csalfaságainak nem kéne ezzel viccelődnie-, de aztán szép lassan, eltelő pillanatról a másikra realizálok, hogy még hasonlítani sem hasonlít rá. Ezek szerint túl sokat gondolok rá. Már most. Akkor mi lesz később, vagy ha nem lesz semmi sem az egészből?
Mély levegőt veszek, s kikérem azt a kétszázötven forintos, ízletes kávét, mellyel azonosat reggel, attól a bizonyos kávés doktortól kaptam.