Kávéfolt [ ... ]

3.

-Nem mész kávézni? –érdeklődik a tanuló, amikor simán-lazán elmegyek a büfé előtt.

Felé fordulok, a lányra pillantok, s a pánik kerülget. Azon kezdek agyalni –amíg nem késő –, hogy most miként fogom kimenteni magam e helyzetből? Turkálni kezdek a köpeny zsebében, hogy megkeressem az aprót, zörgetésével addig is húzom az időt, azonban a pénz helyett valami csomagolt, kerek valami akad ujjaim közé. Mikor kihúzom, s egy kávéízű, szopogatós cukorka látványa fogad, gondolom én, micsoda elképedtség terülhet szét arcomon egy pillanat erejére.

-Hmm, nem is tudtam, hogy ezt sikerült a köpenyzsebemben hagynom a tegnapi gyakorlat után! –megnyugodok kissé, amiért sikerült egy épeszű, épkézláb mondattal előrukkolnom. A kis cukorra pillantok, melynek jelenléte biztos a reumatológus enyhe utalása volt. Elmosolyodom, majd a lányra pillantok. –Egyelőre elég lesz ez is. Kibírom már a nap hátralévő részét kávé nélkül. Azért az én vérem sem színtiszta koffein! –bíztatom magam, igyekszem megnyerő lenni, mialatt kibontom a cukrot, majd a nyelvemre helyezem. Nem a legmegnyugtatóbb érzés, mikor hazudni kénytelen az ember. Vagyis hát, ami azt illeti, ez nem számít teljes értékű hazugságnak, ez inkább csak egy füllentés.

A lány halkan felkuncog szavaimra, s látom arcán, elhitte, amit mondtam. Lehet, hogy őt megnyertem, de tudom, hogy szobatársaimnak, de főként Krisztinának azonnal szemet fog szúrni a köpeny, s ő bizony nem fogja elhinni, ha azt mondom neki, hogy kigomboltam hátul. Kriszti tudja, hogy az én köpenyemen csak elöl vannak gombok.

Amíg az előbb megtett útvonalon visszasétálunk az osztályra, négyszer kell magamra parancsolnom, hogy ne nevessek fel hangosan a kis incidensünk, esetleg az ebből adódó füllentéseim sorozata miatt. A cukrot jóízűen szopogatva teljesen szokványosan nézek ki a fehér köpennyel, a névtáblámmal és egy tanulóval magam mellett. Azonban mégis folyton olyan érzésem támad séta közben, talán a tanulónak, esetleg az osztályra visszaérve bármelyik ápolónak fel fog tűnni, hogy kissé furcsának tűnő mosoly telepedett arcomra, s viselkedésem sem ugyanolyan, mint a kávés incidens előtt. Esetleg a tanuló furcsállja a gondolatot, hogy el akartam menni kávézni, melyet egy egyszerű kávés cukorral el is felejtettem. De akárhányszor rápillantok, látom rajta, éppen ő is elmerült gondolataiban, még véletlenül sem gyanakodik semmire sem. Addig a jó, amíg nem tudja, hogy saját köpenyem hátulsó részén még gomb sincsen, még hogy kigomboltam a hátulját!

Már maga a gondolat is megmosolyogtat, s a tudat majdnem felemészt, hogy pont az ő köpenyét viselem. Pont az övét, aki a nyáron utánam nézett a folyosón. Ki is nyújtom karomat magam elé, hogy végignézzek magamon. A lift tükrében nézem meg magamon a fehér köpenyt, úgy teszek, mintha végignézném, esetleg van-e bárminemű folt esetleg sérülés. Tény és való, egy kicsit hosszú az ujja, vállban pedig eléggé eláll tőlem, de komoly arckifejezésem mellett nem válok gyanússá senki szemében.

Reménykedtem ugyan benne egész nyáron és az új tanév eltelt két hetében is, hogy valamikor összetalálkozok vele véletlenül, de kissé még mindig elképzelhetetlen számomra, hogy tényleg ő volt az. Ez nem lehet véletlen csakugyan. Hogy mennyi esélye volt ennek? Jó vagyok valószínűségszámításból, azonban erre a kérdésre nem tudok pontos választ adni, csak annyit tudok válaszul adni, nagyon kevés.

Ennyire még sosem vesztettem el a fejemet, mint most. Tudtam én, milyen érzés, mikor csak és kizárólagosan egy ember érdekelt és csak ő létezett számomra, de az sem ilyen érzés volt. Ez teljesen más most. Akkoriban tüzet éreztem, tábortüzet, melyet egy idő után úgy oltott el a valóság, mintha jéghideg víz lett volna. Most azonban úgy érzem, mintha szívemben egy terjedőben lévő bozóttűz lenne, mely előtt csak száraz növényzet terül el, s amelyet sem térben, sem időben nem lehetséges eloltani.