Kávéfolt [ ... ]

13.

A lányok érdeklődő pillantással mérnek végig előbbi szavaim hallatán, azonban inkább Kriszti döbbenetén kezd el rázni a nevetés.
-Micsoda? Mikor? -kérdezősködik.
-Csak annyit mondok, hogy szerintem te pontosan tudod, mi történt. -nézek rá úgy, mintha csak elméjébe akarnék látni, átsugározni számára az információt, amit néha bizony hiányos agyi aktivitása és szerkezete révén bizony egyszer sem biztos, hogy meg is fog megkapni. Szemeibe nézek, várom, mikor csillan fel két kék szeme, amely csak jelezné, hogy végre leesett neki a köpenyes incidens, s amikor ez megtörténik, egy égig érő mosoly terül el arcán.
-Úgy tudtam, hogy az a köpeny az övé volt! -ugrálni kezd a szobában, mint valami nyolcéves, aki a kedvenc játékát kapta karácsonyra.
-Fenéket tudtad! Csak túl feltűnően adtuk elő az egészet. -kacsintok oda. Szavaimra felháborodva horkant fel, szőke hajzuhatagát hátradobva arcából.
Tami szétteszi kezét, majd elnevetve magát felém fordul. -Szóval, most akkor magyarázatot kérek, mert ezt nem értem.
Krisztina felé grimaszolok. -Köszönöm szépen!
-Én? Mit tehetek róla, hogy bénák voltatok? -mutat rám kikelve magából, de el nem rejtve egy enyhe gúnyos mosolyt, hogy most már pedig Egri Krisztina kicsinál engem. Kínomban már újra ráz a nevetés. Ó, hogy a jó Isten áldjon meg, Karádi András, hogy tehetted ezt velem és a nyugodt életemmel?
-Én tehetek róla, hogy nekem jött? Mivel tudtam, hogy ki ő, annyira nem voltam eszemnél, hogy simán rávett, hogy vegyem le a köpenyem és adjam neki, mivel a mellrésze úgy ahogy volt, csucsogott attól a finom büfés kávétól.
-Hoppá, ennyire lazán rávett arra, hogy vetkőzz? Mik lesznek még ott az igazgató úr irodájában! -néz rám elgondolkodva Kriszti, mire a két másik szobatársunk harsány nevetésben tör ki. Én csak ülök ott, s nem tudom eldönteni, hogy sírjak vagy inkább nevessek.
-Csak a váratlanság miatt ment el minden józan eszem. -menteni próbálom a menthetetlent.
-A jó kis irodás vad menet is váratlanul jön. -szól közbe Tami is felemelve tekintetét. Persze, megszólalt az, aki a legtapasztaltabb.
Mély levegőt veszek, mielőtt még szétoltanám mindannyiójukat, s inkább a szokásos Nyíri Lizás nyugodt elhajtásnál és csitításnál maradok. -Köszönöm. Tényleg köszönöm nektek, de enyhén is illetlenség így beszélni az oktatókórházunk igazgatójáról, szóval szerintem ilyen szavakkal ne illessünk meg egy ilyen embert. -intem csendre őket, mintha bárki is hallaná szavainkat. Azonban az ezt követő újabb hangos, harsány nevetésnél -amely szinte már a visongással egyenlő-, már elgondolkodtató, hogy az egész kollégium tőlünk zeng-e.
Tekintve ezt a beszélgetést, sajnos nem. Nem sikerült kicsit még magamnak megtartani a köpenyes históriát. Mondjuk ilyen barátnők mellett, miért is hittem, hogy majd kis titkaim is lehetnek?

Az éjszaka többi része már inkább szólt a cukkolásról, mint a kivallatásomról. A kisebb részleteket, hogy mikről beszélgettünk, hogy Szatmári Nóri látott bennünket a kávézóban, természetesen nem árultam el, ahogy azt sem, hogyha belenéznek a telefonomba, akkor a Kávés doktor nevű titokzatos kontakttal bővült a névjegyzék-arzenálom. Amikor a szüleim hívtak, inkább lehalkítottam a telefont, hogy a többieket ne zavarja a lassan három éves iPhone SE telefon Megnyitás nevű csengőhangja. Az este már nem volt kedvem és erőm ahhoz, hogy tovább titkolózzak, pedig pont, hogy a szüleim előtt kell igazán ezt titokban tartanom. Talán alakul, talán nem, nem igazán tudom. Még nem vagyunk azon a ponton, hogy ez megállapítható legyen.
Egyelőre ez is elég, hogy jókedvűek vagyunk, ismerkedünk, mint két kutya, ahogy kerülgetik egymást, s néha megszagolgatják egymást. Egymáshoz szoknak, majd jöhet a nagy kérdés, hogy lesz-e jövő. Kicsit ijesztő belegondolni, hogy mint egy orvostanhallgató, hány meg hány embertől, hallgatótársamtól, esetleg végzett orvostól a kórházban fogom megkapni, ha esetleg ebből lesz valami, hogy az egész csak a szexre, esetleg a pénzre megy vagy a munkáért, a jó kis protezsálásért kell. A mai világban lehetne erről is szó, de nem alacsonyodok le erre a szintre, nekem magasztosabbak a céljaim ezeknél.
Nem teljesen igaz az a feltételezés, hogy lassan huszonkét évesen nem vágyom kapcsolatra. Ezt hitetem el magammal, ezt akarom, hogy a környezetem is higgye rólam. Mint medikus, a halom gyakorlat és a tanulás mellett egy rendes kapcsolat beiktatása szinte lehetetlen. Ha a nap 24 órájából közel 18-ban tanulok egy-egy nagyobb vizsgára, hogy tudok még a gyakorlatokra is kipihenten menni és még a barátaimhoz, a családomhoz is jól hozzáállni. Eddig úgy értem el ezt, hogy még véletlenül sem néztem a férfi neműek felé, hogy az esélye se forduljon elő annak, hogy esetleg bármi másra is gondoljak a tanuláson kívül abban a 18-ban. Jó, a tizennyolc óra lehet, hogy enyhe túlzás, de vannak napok, amikor tényleg csak emberi szükségleteim kielégítésére állok fel az íróasztaltól, esetleg ha már nagyon elegem van, tartok szünetet.
De ha valaki bejön a képbe, aki iránt érzéseket is táplálok akár, vagy csak annyira szimpatikus, hogy gondolataimban ragadt, mint valami börtönben, -ahonnan én makacsul nem engedem-, akkor vannak a gondok. A 18 órás keretből akár órákat is elpazarolhatok feleslegesnek tűnő órákra, amíg csak álmodozva az adott illetőre gondolok.
Viszont kezdem úgy érezni, hogy igenis szükségem van legalább ennyi szabadságra. Tudok mindebből is motivációt meríteni a tanulásra, igaz, de már végre szeretnék valamit, ami kicsit eltereli a gondolataimat arról, hogy mennyire sok és nagy az elvárás a Kossuth Zsuzsán, hogy én annak a bizonyos személynek a szavaira mennyire szeretnék rácáfolni, annak ellenére is, hogy már hat éve halott, és hogy mindezek ellenére is egy jó szakember legyek. Vagy már az előbi pontnál elbukott ez az állítás? Lehetek jó orvos, ha néha lazítani merek, és kicsit elengedem a gyeplőt, a gyűlöletből merítkezek és az oktatókórházam igazgatójával találkozgatok másodikos koromban? Megengedhetem ezt magamnak, jó hatással lenne ez rám és a teljesítményemre? Világéletemben azt vallottam, hogy ha az embereknek vannak céljai és tervei, azokért harcolni kell és véghez vinni, mert akinek van elég energiája ahhoz, hogy megálmodja, az megtenni is meg tudja. Sok régi barátot vesztettem el azért, mert azt próbálták meg belém sulykolni, hogy így is túl sokat teszek, minek erőlködök olyan dolgokkal, melyek túl nehezek. Egy ideig tűrtem, aztán megelégeltem. Főleg, amikor már a szüleim hívták fel arra a figyelmemet, hogyha nekem nagyok a céljaim, akkor kisebb motivációjú emberekre miért is hallgatok? Nem mindenkinek adatik meg az a lehetőség és esély, hogy egy orvosi egyetemre jusson, s azért valljuk, be, az érettségi vizsgái is kifejezetten szépen sikerüljenek.
-Ha valaki a terveidre, céljaidra azt mondja, hogy mindez egy álomvilág, egy mese része, olyan beteljesületlen célok, amelyet sosem tudsz majd valóra váltani, akkor közöld vele, hogy az addigi kapcsolatotok, barátságotok is csak egy mese része már. -mondogatta nekem anya párszor, amikor inkább akartam órákon át a városban kószálni ezekkel a barátokkal, akik valójában sosem voltak azok. Hamar repültek az életemből. Főleg, miután az igazi, teljes tervem megfogant bennem. Azért szívesen megkérdezném tőlük jelenleg, hogy vajon melyikőnk él álomvilágban? Aki tett a céljáért, vagy aki azzal él, amit csak úgy dobott a gép és kicsit sem tett valami jobbért.