Kávéfolt [ ... ]

21.

A két kávét gyorsan az ágy melletti éjjeliszekrényre teszem, s csak annyira fordítok hátat Andrásnak, hogy levegyem a kabátot magamról. Leterítem az ablak alatt lévő radiátorra. Nem mondom, hogy hűvös van odakint, de azért már szükséges a kabát mindenféleképpen.

Lehuppanok az éjjeliszekrénynél lévő székre, s végre fújok egy nagyot. Azért bevallom, siettem, mert ha jól emlékszem, csak este hétig van látogatási lehetőség a kórház sürgősségi osztályán, így kicsit meg volt kötve a kezem, nem mehettem már vissza a nehéz szövettani atlasszal a kollégiumba, azzal csak elment volna egy halom idő.

    Egymásra nézünk, s kicsit hagyom, hogy a pillanat beszippantson magába. Míg levettem a kabátom, ülő helyzetbe tornászta, amennyire csak tudta magát, hogy kényelmesen tudjon elhelyezkedni, amíg megisszuk a kávét. Nem sok változott Andráson, mióta utoljára láttam, talán már nem tűnik annyira fáradtnak, mint amikor a csók előtt jöttem be hozzá. Szemeinek csillogása ugyanolyannak tűnik, amilyennek megismertem, most talán ezzel a kis meglepetés kávéval még jobban ragyognak, tekintetébe mélyülve szinte órákat képes lennék eltölteni jelenleg. Csak ülni, s szemeit nézni, micsoda boldogság lenne számomra! Olyan ez számomra, mint amikor zenét hallgat az ember egy hosszú és fárasztó nap után. Kikapcsol az elméje, s csak arra tud gondolni, végre nyugodtság és béke van körülötte. Lehetne körülöttem a legnagyobb háború és káosz, akkor is ezt érezném.

    Egy pillanatra megszakítja szemezésünket, s lenéz. Kicsit hezitálok, de aztán követem szememmel tekintetét, s felém nyújtott kezét látom, ahogy kicsit az ágyon támasztva felém tartja, amelynek így olyan hangulata van, mintha csak azt kérné, tegyem felfelé fordított tenyerébe kezemet, hasonlóan ahhoz, mikor egy haverod arra kér játékosan kisgyerekként, pacsizz vele. Óvatosan, szinte hezitálva helyezem tenyeremet övébe. Majdnem elnevetem magam, annyira apró kézfejem az övéhez képest. Nem nézek vissza rá először, továbbra is figyelem, ahogy összeszorítja tenyerét, így megfogva kezemet teljesen. Ahogy megérzem kezének melegét, teljesen elfelejtem, hol vagyok. Csak hangosan zakatoló gondolataimat, s a kezem által felmelegített szívemből áradó túlcsorduló érzelmeimet tudom érzékelni.

Kicsit elmélázok ezen a kis pillanaton, s azon tudok csak gondolkodni, hogy miért is akarok ez ellen harcolni? Jelenleg józan eszem és a szívem igenis harcol egymás ellen, de mi értelme már? Miért félek a következményektől ennyire? Annyira evidens már, hogy a konferencián még ennél is közelebb kerülünk majd egymáshoz! Lesz, ami lesz, csak át kéne élnem közös pillanatainkat, s nem arra gondolni és részletesen, utolsó apróságig odafigyelni, hogy vajon ki láthatja meg, hogy máshogy nézek rá. Ezen tény, nem kéne változtatnom, mert így tényleg szabályellenes az egyetem felé cselekedetem, cselekedetünk, s akár ténylegesen az egyetemi tanulmányaim kerülhetnek veszélybe, ha kiderül, de kicsit néha még Andrással kapcsolatban is hezitálok. Hezitálok vele kapcsolatban, pedig már nincs miben bizonytalannak lennem. Csak erre a kis pillanatra, vagy éppen csókunkra kell gondolnom. Kávézásainkra, melyeken mindketten kicsit talán félve jelentünk meg, – hiszen sosem tudni, mikor tűnik fel bárki is, aki galibába keverhet bennünket, – vagy épp arra gondolva, hogy miért is éljük bele magunkat, amikor annyira abszurd, de egyikőnk sem félt az egymáshoz való kicsiny lépésektől. Amennyire abszurd, pont annyira valóságos az egész. S ez a helyzet, a konferencia és minden a lehető legjobb pillanatban jöhetett, amikor már tényleg arra kezdtem el gondolni néha, mikor szobatársaim már aludtak, hogy tényleg magányosan fogom leélni az életem. Nem sok olyan férfi van már a mai világban, tapasztalatom alapján, aki képes lenne elfogadni azt a tényt, hogy több időt töltök a kórházban, idegen páciensek között, mint vele vagy épp a családdal. Persze vannak kivételek, de igazából nem igazán tervezgettem még ilyesmiket, megfelelő alanyom sem volt hozzá. Nem lenne bajom a magánnyal végső soron, hiszen határozottnak tartom magamat, egy határozott fiatal nő pedig egyedül is erős, magabiztos és persze megállíthatatlan a maga módján.